Veres János persze minden bizonnyal kitűnő pénzügyminiszter lesz - miniszterelnöki kabinetfőnökből mostanában gyakorlat egészen jól elfogadott pénzügyi vezetőt kreálni (lásd: Draskovics kinevezését, vagy Katona Tamás politikai államtitkárságát). Nem lesz baj a nyilatkozatokkal: rutinként működik majd a "nem kell megszorítás, de tartjuk a pénzügyi egyensúlyt, ha kell" sablonszöveg is. (Utóbbi fordítása: ha nagyon ránk szólnak a magas hiány miatt, teszünk valamit, de ha nem muszáj, akkor nem.) A pénzügyi egyensúly is marad. Ha mázlink van, Veresen nem uralkodik majd el a politikus annyira, mint azon elődjein (Varga Mihály - Fidesz, Szabó Iván - MDF), akik szintén a ciklus utolsó szakaszában és szintén inkább politikai hátterű pénzügyminiszterként kaptak megbízatást, ahogyan ő is.

Az biztos, hogy Veres János nem kapja meg a lehetőséget, hogy létrehozzon bármilyen reformműhelyt - és ez nem az ő hibája. A pénzügyi tárca egyszerűen leértékelte önmagát - több éven át, több miniszter alatt, kitartó munkával. És egyelőre nincs az a személycsere, ami ezt visszafordítaná.

Draskovics legnagyobb hibája, hogy elszalasztotta az utolsó esélyt is a "pénzügy" régi fényének visszaszerzésére. Pedig pénzügyminiszter még nem indult ilyen jól. Draskovics a lehetetlent is végigvitte, amikor két megszorítást - az ideit és a tavalyit - simán lenyomott a választók és a kormánypárti frakciók torkán. Két év megszorítgatásai majdnem felérnek egy Bokros-csomaggal - és mindez tüntetések nélkül. Ami eredmény. Más kérdés: a miniszter - és tárcája - többször túlvállalta magát. Aztán politikai hitvitát kreált abból, hogy teljesíthetők-e a számai - és mikor kiderült, hogy nem, bevetett néhány trükköt. Nem igazán szépeket. Igazság szerint rondákat.

Az autópályák finanszírozásának kiszervezését, az áfa visszatartását, a kreatív könyvelést egyetlen dolog igazolta volna: a reformok, amelyekre mindenki szerint szükség van. És amelyeket rendre meg is ígért a miniszter (olcsóbb állam - mondta), majd elhalasztott. Az adórendszerben az idén azért nem az változott, aminek kellene (tb-járulék-csökkentés), mert a szabad demokratáknak kellett valamit adni (szja). A lakástámogatásban azért maradt el az érdemi változás (a szocpolnak nevezett támogatás és az adókedvezmény teljes eltörlése, a kamattámogatás visszafogása), mert nem szerette volna az MSZP-frakció. Ugyanez a helyzet az igazságosabb gyerektámogatással. A nagy hangon bejelentett programokról kiderült, hogy semmit sem érnek - a költségvetés lehetőségei korlátot szabtak az ötleteknek, a bevételkeresés állandósulása pedig a gondolkodástól vette el az időt. Draskovics nem azért bukott el, amit tett (visszafogta az áfát, megszorított) - hanem azért, amit nem.

A kormányzás legnagyobb kérdése most az, hogy lesz-e, létrehozható-e néhány hét alatt olyan minisztérium, államtitkárság, külső szervezet, bizottság, tanácsadócsoport (akármi), amely tesz is valamit. Amely pótolja azt az űrt, amit a Pénzügyminisztérium hagyott maga után. Ki lesz az, aki a száz lépés programját azzá teszi, amivé a kormányfő ígéri: a változás alapjává? Ki az, aki kitalálja, mit lehet tenni most, amikor pénz nincs, viszont halaszthatatlan a változás? És mi lesz a kormánnyal, ha az új program marad ugyanolyannak, mint az eddigiek?