Látszik kompromisszumos lehetőség is az ellentmondás feloldására, hiszen akár száz reformot is befogadhatna a közélet. Másfelől most egyet sem könnyen. A miniszterelnök is azt mondta, úgy vár a méltóbb élet lehetőségeit ígérő változásokat, hogy ezekre nem lehet többet költeni a közpénzből, mint eddig. Akkor valahonnan el kell venni. Választások előtt egy évvel. Észnél kell lennie annak nagyon, aki ezzel próbálkozik. Dupla vagy semmi helyzetet teremt, amelyben a "semmi" paraméterei világosan kivehetők. Maga a miniszterelnök is azt mondta az MSZP kongresszusi küldötteinek néhány napja: eddig fizettünk, hogy "csillapítsuk a lázongókat". Ezzel nem a nyomorgókra, a megalázottakra, a kimaradókra utalt. A középosztály lázadó hangja jut el a nyilvánosságig. Az ő kihívásuk jelenti a kockázatot, és még nem látszik világosan, miben is áll majd a "dupla", miben akar nyerni Gyurcsány. Mi az a társadalmi, emberi tét, amit megjátszik, mert érdemesnek tart a kockázatra.

A Fidesznél négy éve ebben az időszakban egyszerűbb volt a helyzet. Már kicsit korábban felhúzhatták a zsilipeket, még ha a bőven zubogó vízhez nem is mindig volt közük. A minimálbérek kétszeri nagy emelése a költségvetésnek nem került szinte semmibe, a polgárok számára pazar lakástámogatási rendszer állami terhei csak a következő ciklusra jelentkeztek igazán - ez volt az igazi dupla vagy semmi: nekünk semmi, nektek dupla. A Széchenyi-tervre pedig tényleg jutott pénz.

Most minden fordítva folyt. A ciklus elején ömlött tovább kifelé a Fidesz által beindított közpénz. Csakhogy a gondoskodó állam nagyrészt önmagáról gondoskodott. Beláthatatlanul sok pénzzel, nyolcezermilliárd forinttal költött többet a közszféra három év alatt, mint korábban, és minden eredmény nélkül. Eredményen nem a politikai hozadékot értve, hanem azt, hogy azok, akikre költöttek - orvosok, pedagógusok, államapparátus vagy a gyerekeket nevelő rászorulók - egy percig is úgy érezték volna, hogy történt velük valami. Újabb nyolcezermilliárd sem feltétlenül változtatna a helyzeten, miközben így már annyi pénzt költenénk, amit egy teljes uniós ciklusra az európai bőségszaruból remélünk.

Ez tehát nem megy. A kormányzat viszont érthetően úgy ítéli meg, hogy a tétlenség képzetét kelti az emberekben, és ezért cselekvési kényszert érez. Nehéz eldönteni, hogy ez egy fiatal miniszterelnök politikai tenni akarását tükrözi, vagy a valóságos helyzetet. Tényleg frusztráló, hogy a nagy reformok homokzátonyokra ültek. A közigazgatási reform lassulása benne hagy egy csomó pénzt és lendületet az állami-önkormányzati rendszerben. Az egészségügyi átalakulás blokkolása nem enged be magántőkét és piaci szempontokat. A szociális rendszer - plusz a lakástámogatás stb. - demoralizálóan osztja a keveset oda is, ahol sok van. Persze, hogy megmozgatná a kormányfő Magyarországot, még ha ebből egyelőre csak annyi látszik is, hogy a kormányát mozgatja. A többieket tényleg nehéz: gazdaságilag imponálóan alacsonyak a szlovák adók, csak ennek ára van, például az, hogy külön kell fizetni minden egyes receptért, orvos-beteg találkozásért. Bele lehet az ilyesmibe most csapni? Ha nem, akkor mibe?

Mi következhet? Száz tyúklépéssel nem lehet messzire jutni. Száz olyan lépés, amelynek iránya van, viszont már jelezhet valamit. Egyelőre annyi biztos, hogy a "főnök" beszámolt: egy, két, há'. A közönség ismét figyel.