A pénz beszól

A fővárosi kocsma tulajdonosa elégedetten felsóhajtott, miután mind a négy párt ügyvédjének átadta az összeget a papíron megvett lakások után: hosszú időre övé a hely. A multicég nyugat-európai képviselője csendes elismeréssel adózott a magyar partnereknek, akik pár hét alatt lezsírozták a helyi pártokkal, hogy mégiscsak megkapják a kívánt területet. Leizzadtam, ahogy a metrón zacskóban vittem a pártközpontba a milliókat, emlékszik vissza a kezdeti pancser időkre az aktivista.

Megannyi történet, amely csak akkor bukik ki, ha egy politikus van akkora lúzer, mint a dömösi polgármester: tetten érték, amint épp kenőpénzt vett át. A szimpla politikusvásárlás mellett a pártok finanszírozásának hiányosságai is csak nagy botrányok idején jutnak eszünkbe: a Szokai-Tocsik- és a Fidesz-MDF székházügy, az autópályák árába beépített pártkáderek, a "közeli" béték kámforrá válása, az állami ellenőrzés alól kisikló magánbizniszek vagy a haveri hitelek mind hasonló tőről fakadnak. A pártok 89-ben megalkotott finanszírozási rendszere álságos és átláthatatlan: a nevetségesen alacsony állami forrás miatt a pártok fű alatt, átláthatatlan forrásokból oldják meg kampányaikat. Adni pedig jó, pláne, ha a párt nyer.

Akadt néhány félnótásnak minősített játékos, aki borított: Kupa Mihály 98-ban úgymond egyedüliként lépte át a jelöltként rá jutó egymilliós küszöböt. Büntetésül a dupláját kellett becsengetnie a költségvetésbe. Bauer Tamás pedig még saját pártjában, az SZDSZ-ben se lett népszerű, amikor sokszorosára emeltette volna föl a képviselők választási keretét.

A "korrupciómentes közélet" meg "a pártok működésének átláthatóbbá tétele" többnyire kampányok előtt jut a politikusok eszébe. A kormányfő mellett a napokban az igazságügy-miniszter is utalt arra, hogy újra kellene szabályozni a pártbevételeket, és átalakítani a kampányfinanszírozást. Hálás téma, pláne, mert a kétharmad miatt a megvalósításra csekély az esély: egyelőre azonban még az alapvető kérdéseket se gondolták végig kormányzati szinten. Pedig a leghitelesebb magyar állami szerv, a Számvevőszék bő évtizede zsolozsmázik a rendszerváltás idején meghozott elvek elavultságáról.

Tisztázandó kérdés nem egy akad: felemeljük-e az állami összeget, hogy (részben legalábbis) elvágjuk a magánszférát a mutyi lehetőségétől? Viszont: miért korlátozná egy részvételi demokrácia a választót, hogy annak adjon, akit kedvel? Mi a korrupció, és mi fér még bele? Ha az adományozást szabályozzuk, mekkora összegtől kell azt a nyilvánosság tudomására hozni? Egy uniós szabály szerint 500 eurótól; és ha húszmilliószor 499 eurót utalok át? Hogyan érhető tetten, hogy egy párt támogatója vitatható előnyhöz jut? Néhány országban vak számlákkal előznék meg a korrupciót: az adakozó anonim módon fizeti be az összeget, tehát nincs kit megjutalmazni. Így viszont azonosíthatatlan pénzek landolnak a párt számláján (amúgy is).

A számvevők kutakodhatnak a pártok zsebében, de semmi közük a stróman anyósának cégébe csordogáló léhez vagy a lelkes "civilek" milliárdos választási dzsemborijához. A rejtett pártfinanszírozást teljesen kiszűrni lehetetlennek tűnik, igaz, kormányzó magyar politikus még csak meg se próbált a közpénzből lett magánpénzek útjába állni. Pedig a választópolgár nem olyan hülye, hogy fel ne fogná: a demokráciának ára van.

Top cikkek
1
Érdemes elolvasni
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.