Ugyanerről tett bizonyságot a József Attila-szakma, a költővel foglalkozó irodalomtudományi ipar és ágazat is: az utóbbi két évben jó tucat újat hozó szövegkiadás, friss szempontú tanulmánygyűjtemény és új irányokat kijelölő monografikus feldolgozás jelent meg a költőről, tartalmas viták zajlottak és zajlanak, szóban-nyomtatásban egyaránt, műve értelméről és értelmezhetőségéről - azaz készül, formálódik az új idők új József Attilája (vagy József Attilái - a többes szám pontosabban jelzi, mi is történik valójában).

Bókay Antal kettős minőségben járul hozzá könyvével ehhez a munkához: egyrészt évtizedek óta kutatója József Attilának, másrészt jelentős irodalomelméleti munkák szerzője, az utóbbi harminc-negyven év nemzetközi irodalomtudománya több fontos nóvumának (a dekonstrukciónak, az új hermeneutikának és a pszichoanalitikai irodalomszemléletnek) alkotó honosítója. Könyvében ezekre az ismeretekre és elméleti alapokra támaszkodva József Attilát "poétikai sorstörténetként" értelmezi: egyrészt mint egymást követő poétikai stratégiák - "beszédmódépítések és -széttörések" - sorát írja le, másrészt ezeket a stratégiákat "ön-olvasási és lét-olvasási eljárásokként", azaz az Én lehetséges önmegalkotás-módjaiként, illetve ezeknek az önmegalkotás-módoknak a kimerítéseiként és végső elégtelennek nyilvánításaiként világítja meg. A tagolás is ennek megfelelő: a könyv fejezetei a költői pályának és az életrajzi időrendnek megfelelően egymás után szemügyre veszik a szimbolikus beszédmódot, az avantgárd poétikát, a tárgyias költészetet és a vallomásos beszédet.

A könyv módszere egyébként érdekes módon valamelyest ellentétbe kerül az alkalmazásba vett posztstrukturalista elméleti háttér egyik-másik előfeltevésével. A léttel azonos végtelen, parttalan és cseppfolyós nyelvi működésben Bókay hagyományos módon elkülönít viszonylagos önállósággal és tartós önazonossággal bíró, továbbá szerzőileg is nevesíthető egységeket (ezeket mindközönségesen "József Attila versei"-nek nevezzük), s az egyes poétikai stratégiákat néhány ilyen jól megválasztott egységen demonstrálja - azaz műelemzéseket végez, ahelyett, hogy a költői szöveget a globális teoretikus diskurzusba való elméleti beavatkozás puszta ürügyének, merő intervenciós kihívásnak tekintené.

Ez az ellentét igen jótékony ellentét: Bókay költőről és versről beszél, mégpedig igen tartalmasan, s még akkor is, ha mindkettőt ismételt önfelépülési és önmegsemmisülési folyamatként ábrázolja elméleti előfeltevéseinek alapján, egyébként teljes joggal és érvénnyel. A hagyományos pozíció amúgy igen jó talapzat a merész és gyakran gyökeresen új elrugaszkodásokhoz. Bókayt a lapály helyett szemlátomást a meredélyek vonzzák, s erre a legjobb példa könyvéből a két agyoninterpretált, de igazán mégsem értett vers, A hetedik és az Eszmélet elemzése. Mindkét vers szinte agresszíven kényszeríti olvasóját az értelmezésre, miközben ugyanilyen agresszíven vissza is veri az értelmezési kísérleteket. George Steiner ír a modernista művek ontologikus "nehézségéről", elv- és természetszerűen enigmatikus voltukról, tartalmas megfejthetetlenségükről. Bókay hasonló következtetésre jut a két vers elemzése során: értelmük éppen talányos voltukban ragadható meg, értelmezhetetlenségük szorul igazából értelmezésre. S ugyanilyen merész és új a zárófejezet is: a híres-hírhedett Szabad ötletek jegyzékének poétikai és bölcseleti emancipációja.

Lesznek, akik centenáriumi tiszteletköröket futnak a régi József Attila körül; Bókay könyve új utakra vezeti olvasóját, egy új József Attila felé. (Gondolat, 227 oldal, 2680 forint)