Annak a megállapodásnak, amely az eurót bevezető országok számára meghatározza, mennyi lehet az államadósság, a költségvetés hiánya, az infláció. Nos, a The Economist lakonikus válasza az, hogy nem. Az érintettek, elsősorban a hiányhatárt átlépő németek és franciák belefogalmazták minden bánatukat "a javított paktumba", s annyi kiskaput hagytak nyitva, hogy a kerítés már nem is látszik. Még az egységes Európa megteremtésének pontosabban meg nem határozható költségeit is ki lehet venni a büdzséből - ez nyilvánvalóan Berlinnek szóló gesztus. Ám az osztrák pénzügyminiszter szerint ez már tényleg vicc, hiszen Németország hat éve egységes volt, amikor 1997-ben az euró alapító atyái kidolgozták a stabilitási paktumot.

A közös valutát működtető szabályrendszer nem szigorúsága, hanem téves kiindulópontja miatt omlott össze, mondja Surányi György volt jegybankelnök, egyetemi tanár, a Banca Intesa közép-európai igazgatója, aki idehaza és nemzetközi fórumokon már évek óta hangoztatta, hogy a paktum nem éri meg az évtized végét. Igaza lett. A brit The Banker folyóirat márciusi számában azzal érvelt, hogy az euró a stabilitási és a maastrichti egyezmény ellenére lett sikeres, és sürgette, hogy a paktum reformja során a külső egyensúlyt és az egyes tagországok gazdaságpolitikájának minőségét vegyék figyelembe. Nem lehet egyforma nominális szabályokat alkalmazni különböző gazdaságok és eltérő fejlődési pályák esetén, szögezte le. A cikk a csúcs előtt jelent meg, de Surányi szerint mondandója mit sem veszített érvényességéből, mert a Brüsszelben meghirdetett változtatásoknak megvan ugyan a belső logikájuk, de az alapvető problémát továbbra sem nem érintik.

Lehetséges ugyanis, hogy egyensúlyban lévő költségvetés rossz gazdaságpolitikát takar, miközben a GDP arányában akár egy négyszázalékos, tehát a paktum korlátját áttörő deficit mögött is meghúzódhatnak előremutató reformok, amelyek hosszabb távon az erőteljesebb gazdasági növekedést alapozzák meg. Érthetetlen, írja Surányi, miért helyezték ennyire a figyelem előterébe az államháztartást a paktum megálmodói, amikor a gazdaságpolitika igazi ütközési pontja a külső egyensúly. Elsősorban azt kellene vizsgálni, hogy a folyó fizetési mérleg hiányt mutat-e, s ha igen, a deficitet fedezik-e az adósságot nem termelő tőkebeáramlások, tehát a befektetések, az újra befektetett profitok és az EU-alapokból érkező pénzek. S figyelembe kellene venni a hagyományokat is: ahol a megtakarítási hajlandóság nagy, ott nyilván könnyebb kedvező külső egyensúlyi helyzetet fenntartani, mint ahol az emberek inkább költekeznek.

Jó példa erre az Egyesült Államok, ahol a folyó fizetési mérleg nagy hiánya kényszeríti ki a költségvetés deficitjének csökkentését, s nem fordítva. Németországban viszont többletet mutat a folyó fizetési mérleg, a polgárok is tradicionálisan spórolósak. A helyzet azt jelzi, hogy nincs kellő belső kereslet. A három százaléknál nagyobb német büdzséhiány jelenleg inkább csak ellensúlyozza az elégtelen keresletet, s ha most megszorító intézkedéseket hoznának, akkor visszaesésbe sodorhatnák a gazdaságot. A reformokkal párosuló költségvetési deficit ilyen esetben semmilyen gondot sem okoz. Más a helyzet viszont például Magyarországon, ahol a folyó mérleg és a büdzsé is nagy hiányt mutat, a lakosság megtakarítási hajlandósága meg a nullával egyenlő. Ilyen esetben még a stabilitási paktum megszabta legföljebb háromszázalékos államháztartási hiány is túl megengedő.

Amúgy az új EU-tagokra és a leendő eurózóna tagjaira nézve a számok nem állnak össze. A tizenötöknél gyorsabb növekedésük és magasabb inflációjuk miatt a hatvanszázalékos államadóssági szinthez (a GDP arányában) valójában négy-öt százalékos költségvetési hiány passzolna. Surányi gondolatmenetéhez érdekes adalékkal szolgál a Financial Timesban Wolfgang Munchau, aki arra emlékeztet, hogy a kilencvenes évek elején az uniós gazdaságok évi öt százalékkal növekedtek, s átlagban a GDP-hez viszonyítva hatvanszázalékos államadósságot értek el. Ehhez kalkulálták annak idején a legfeljebb háromszázalékos költségvetési hiányt. De a növekedési ütem jócskán visszaesett például Németországban és Franciaországban, s a mai lassúbb iramhoz és a határértéket meghaladó hiányhoz valójában 165 százalékos államadósságot kellene társítani. A paktum feltételeinek régen megbomlott összhangjából, és a fönnmaradó belső ellentmondásokból viszont az következik - Surányi György s néhány külföldi közgazdász elemzésében -, hogy a gazdaságpolitikák hitelességéről, fenntarthatóságáról a piacok alakítanak majd ki véleményt, a külső egyensúlyt és a lakossági megtakarításokat is számba véve. Ezek alapján tesznek majd különbséget az egyes euróországok államkötvényei között - fittyet hányva a valutaövezet uniformizált szabályaira.