Tiétek a köztársaság
Nagyon-nagyon más miniszterelnöknek lenni, mint akár csak miniszternek is. Semmivel nem hasonlítható össze az a tudás-, tapasztalat- és impressziómenynyiség, amivel a miniszterelnök találkozik.
Ez nem sajátosan magyar jelenség. Mint ahogy - európai kollégáimmal találkozva úgy látom - az sem, hogy a képviseleti demokrácia keretei között a végrehajtó hatalom csúcsán lévő ember személyisége, politikai meggyőződése, látásmódja túlzott súllyal érvényesül a döntéshozatalban és a köztársaság közéleti, politikai ethoszának megteremtésében. Ezt veszélyesnek tartom. A miniszterelnök nagyon erős lenyomatot hagyhat a köztársaságon, és ez a tény a felelősségét tekintve magasan kiemeli őt a saját kormányából is. Ezért, miközben azt mondanám, hogy ne tulajdonítsunk a politikának akkora súlyt, mint amekkorát a mai lázas állapotban tulajdonítunk, demokrataként éreznem kell, mekkora - ismétlem: veszélyesen túlzott - jelentősége van annak, hogy milyenek vagyunk és milyenekké válunk a hatalom lehetőségétől megáldva és megátkozva. A demokratikus közéletnek azon túl, hogy kritikai attitűdjével újra és újra korrekcióra kényszeríti a végrehajtó hatalmat, van még egy nagyon fontos funkciója: a miniszterelnököt olyan pályán, olyan személyiségként tartsa meg, amelyen és amilyennek megválasztotta, amelyen és amilyennek látni akarja. És ha a miniszterelnök és a kormánya eltávolodik ettől, akkor sérül a demokratikus köztársaság természetes önvédelmi képessége.
Féléves miniszterelnökként azt mondhatom, hogy ma Magyarországon nem elég erős a kritikai közélet, nem elég erős a kontroll, a magyar közélet az indokoltnál lényegesen nagyobb belenyugvással figyeli, ami történik. Az új Magyar Köztársaság alapító atyái nagyon tisztességes, erős, működőképes struktúrát hoztak létre, de ebben a struktúrában az élet és az azt meghatározó demokratikus ethosz, a hétköznapok demokráciája, a demokratikus viselkedésmód és kultúra nem egészséges. Ezernyi bajtól szenved. És ebben közös a felelősségünk.
Olvasom a rólunk szóló politológiai elemzéseket - olvastam párat, amelyben volt igazság -, és azt olvasom, hogy szegény Gyurcsány magányos. Ez, azt hiszem, nem igaz abban az értelemben, ahogy általában érteni szokták. Tudniillik azzal a pár tucat emberrel, akik a kormányban, a két kormányzó párt vezetésében, a pártok körüli szellemi világban ott vannak körülöttem, rendkívül intenzív, nagyon nyitott, nagyon-nagyon emberi, vitatkozós társas életet élünk, amelyben nem sok helye van a tekintélytiszteletnek. Ők ugyanúgy, olyan köznapi módon, fesztelenül, tekintélytisztelet nélkül beszélnek velem, mint a barátaim vagy a családtagjaim.
Ebben az értelemben nincs magány, más értelemben viszont van. Abban az értelemben, hogy túlságosan erős velem szemben a megrendelő attitűd. Az ország megváltoztatására vonatkozó igényeket - még közületek is, önök közül is - nagyon sokan megrendelésként fogalmazzák meg: csináld meg, azért tartunk. Nos, nem tudom megcsinálni. Tiétek a köztársaság, tiétek Magyarország, ti vagytok az.
És ami az én hatalmamban áll, abból is mit tudok megcsinálni? Amire van társadalmi felhatalmazás! Arra van, amiben egyetértés van közöttünk - nagy vonalakban.
A végeredmény
Az elmúlt tizenöt év úgy általában rendben van. De nagyon nincsen rendben sem a jelen, sem a jövő. A rendszerváltás programja három pillérre épült, s ennek mozgósító ereje kimerült.
1989-90-ben azt hittük, hogy képesek leszünk történelmi sérelmeinket is feloldva egy önmagára büszke Magyarországot integrálni egy nyitott európai és atlanti világba.
Azt mondtuk, szociális piacgazdaságot teremtünk, amelynek az lesz az alapja, hogy a magunk tehetségével, szorgalmával, tenni akarásával képesek leszünk egyre nagyobb teljesítményre egy alapvetően a magántulajdonra és a versenyre épülő világban. Egy átlátható, jól szabályozott világban új szellem honosodik meg: a tehetség értéket teremt. Bővülő javainkat részben arra fogjuk felhasználni, hogy a közösség megfogja és segítse azokat is, akik ebben a versenyben lemaradnak, vagy abból valami okból kimaradnak. Lesz tehát a piacgazdaságnak egy erős szociális talapzata. Verseny és szolidaritás megfér egymás mellett.
Olyan parlamentáris demokráciát teremtünk, amelyben nyugodt hangon, szellemesen vitázunk egymással, nem vitatva el egymástól, hogy hazafiak és demokraták vagyunk. Megértjük, hogy a versengés, a programok, az alternatívák, a személyiségek versengése nem önmagáért való, és hogy végül is mindannyian a saját nemzetünknek vagyunk felelősek.
Nem tudom megmondani, melyikünk hol hibázott ebben az ügyben. Végképp nem szeretném a bal- és a jobboldal vitájára egyszerűsíteni a dolgot. Ez nagyon távol áll tőlem. De a végeredmény mindenesetre elszomorító: az Európára, a világra nyitott, de önmagára büszke nemzetállamiság, a szociális piacgazdaság és a parlamentáris demokrácia eszményei elhalványultak, és ahogyan gyengülnek ezek az összefogó abroncsok, úgy lesznek egyre indulatosabbak és hangosabbak a szavak, és úgy lesz egyre kevesebb a valóságos tett.
1997 óta nem mertünk hozzányúlni fontos, nagy kérdésekhez. A nyugdíjreform volt az utolsó. És a következő években még ebben is visszalépés történt. Hozzáteszem: ott és akkor a nyugdíjreform egyes elemeivel nekem is voltak bajaim, de az a szándék jó volt, hogy a közfelelősség mellett megjelenjen a magánfelelősség, az öngondoskodás képessége, kötelessége, kényszere és érdeke.
Azóta viszont Magyarország elveszítette a bátorságát, hogy ne a múltba, hanem a jövőbe nézzen. Olyan van Európában másutt is, hogy egy ország elindul pár reformmal, bátor lépésekkel, s aztán a következményektől kissé megrettenve viszszalép, majd újraindul - leginkább a választási ciklusokhoz igazodva. A diskurzus azonban alapvetően folyamatosan a jövőről szól. Arról, hogyan kell megváltoztatni az országot, mindazt, ami nem megy jól. Magyarország sajnos 1997 óta nem ilyen ország. Itt az elmúlt nyolc évvel senki sem büszkélkedhet. Mi sem.
Nem az a baj, hogy ha - egyébként méltatlanul - mindenféléket egymás fejéhez vágnak a politikusok. Ezt ki lehet bírni. Nem muszáj politikusnak állni. Az a baj, hogy ezek a viták kikerülik a lényeget. Ezek a viták önmagáról a politikáról, a politika szereplőiről, az egymáshoz való viszonyukról, a felszínről, a fecsegésről szólnak, Magyarországról alig. S végképp nem szólnak az összefüggésekről. Nem nagy kunszt kiemelni ezernyi társadalmi nyavalyánk közül egyet, s minden mástól eltekintve követelni, hogy erre holnaptól költsünk többet. Ehhez nem kell politikusnak lenni. Ehhez nem kell úgy tenni, mintha képesek lennénk országot irányítani. Ma a politika arról szól, miként kergethetik egymást megoldhatatlannak tűnő csapdahelyzetekbe a politikai elit különféle szereplői, s nem arról, miként feleljen meg Magyarország azoknak a kihívásoknak, amelyekkel szembenéz.
Szemérmesség
Nos, én ezt a helyzetet önök nélkül nem tudom megoldani. A miniszterelnöknek látszólag igen sok hatalma van. A kormányüléseken régóta nincs szavazás. A kormányfő kimondja a döntést. Ha a parlamenti többség jól működik, bárhogy lehet dönteni. De e döntésekből nem lesz megváltozott ország, ha az ország maga nem ad kellő támogatást ahhoz, hogy másfajta viszonyokat teremtsünk.
Van három alapkérdés. Ha ezeket nem tudjuk megbeszélni, megválaszolni, s a viszonyokon változtatni, akkor nem a politika lesz a vesztes önmagában, hanem Magyarország.
Elfogadhatatlan, hogy e kérdések kellő méltósággal, közös felelősségvállalással, az együttműködés képességével való megvitatása helyett bárki is azzal érveljen, hogy ő a becsületes magyar, vitapartnerei pedig nem is becsületesek, nem is magyarok. Csak azért, mert mást gondolnak az állam, a nemzet és az állampolgár egymáshoz való viszonyáról vagy a mában teljesítendő és megélendő történelmi felelősségről. Nagyon-nagyon jó lenne, hogyha ezeket a rágalmakat ki tudnánk törölni a szótárunkból. Hogyha a bal- és a jobboldalon egyaránt az lenne a norma, hogy egy közös nemzet és egy közös haza van, ezek dolgairól az alkotmányosság keretei között szabadon lehet véleményt nyilvánítani, egymás személyiségének, egymás véleményének tiszteletben tartásával, anélkül, hogy véleményünk elfogadását a magyarság próbájának tekintenénk.
Ebben a vitában mi eléggé magunkra vagyunk hagyva. Ebben is. Nagyon kevesen voltak, akik azt mondták, hogy lehet így is gondolni, úgy is, egy dolgot nem lehet: így beszélni egymásról. Aki magát demokratának tartja, tudja, hogy vannak pillanatok, amikor meg kell szólalni. El kell dönteni, hogy a közügyekben részt vevő értelmiségiként akarunk-e élni, vagy odaadjuk a közügyeket a pártpolitikai elitnek. És a közügy bizony azt jelenti, hogy időnként az embernek kényelmetlen szerepekben kell megszólalnia, amiben van kockázat.
El kell dönteni, hogy megvédjük-e a magántulajdont, a piacot, a magánkezdeményezést és mindezek becsületét. Megvédjük-e a szociális piacgazdaság talapzatát? Mégiscsak lehetetlen dolog, hogy miközben jelentős munkaadói és munkavállalói szervezetek, nagy befolyással rendelkező vállalatok, kényszer- és nem kényszervállalkozások százezrei működnek Magyarországon, a rendszerváltás utáni tizenötödik évben a politika belterjes vitájában kelljen kiállni amellett, hogy a magántulajdon, a magánkezdeményezés, a piac és a verseny önmagában nem rossz dolog. Ezt a mérkőzést nem tudja helyettetek, önök helyett megvívni Magyarország kormányfője. Van, aki azt mondja, hogy a piac jó, az állam rossz. Van, aki azt mondja: az állam jó, a piac rossz. És ugyanez a helyzet a magántulajdonnal és a köztulajdonnal, a versennyel és a szolidaritással. Szerintem egyiküknek sincs igaza. Szerintem több piac és több állam kell, csak mindegyik másként. Ma az üzlet és a gazdaság világában időnként túl sok az állam és túl kevés a piac, legalábbis a tisztességes, átlátható, versengő piac. Ahol meg helye lenne - egy sor szociális ügyben, jóléti kérdésben, a köz intézményeinek megerősítésében, átlátható, korszerű, hatékony, olcsó működtetésében -, nincs ott az állam. A köz világa a jó állam hiányától szenved, a magánvilág pedig az állam oktalan, rendszert romboló jelenlététől.
Négy konkrét lépést javasoltam a napokban, hogy mindazt megváltoztassuk, ami miatt ma az üzlet és a politika világa kevésbé tisztességes és átlátható, mint amilyennek a saját erkölcseink alapján szeretnénk. Azt gondolom, hogy itt meg kell változtatnunk bizonyos szabályokat.
Először is törvényt fogunk hozni a fantomizálás ellen, hogy ne ismétlődhessen meg a Kaya Ibrahim-jelenség. Ne lehessen közjószágainkból erkölcstelen és törvénytelen módon magánelőnyt kovácsolni, ne lehessen eltűnni a felhalmozott köztartozásokkal, a társaságokat szerencsétlen emberekre hagyni, és odalökni őket az igazságszolgáltatásnak.
Másodszor: törvényt kell hozni a lobbizásról. Erre a kormány április végéig javaslatot tesz.
Harmadszor: módosítjuk a Btk.-t annak érdekében, hogy a tisztességtelen piaci magatartást erőteljesebben és következetesebben lehessen büntetni. Magyarország azon kevés európai országok egyike, ahol nem lehet börtönnel büntetni bizonyos nagyon jelentős, nagyon súlyos, a tisztességes piaci versenyt mélyen romboló cselekményeket. Ma a tisztességtelenül megszerzett árbevétel néhány százalékát befizetik, és azzal minden el van intézve. Módosítjuk a Btk.-t, hogy ez ne így legyen.
Negyedszer: arra kértem az Igazságügyi Minisztériumot, hogy április 30-ig terjesszen elő törvénymódosítást a pártfinanszírozásról. Aztán meglátjuk, ki mit gondol erről. A demokráciának és a többpártrendszernek ára van. A szemérmesség és a hazudozás nem fér meg egymás mellett. Azt szeretném, hogy tizenöt év után a pártok kiléphessenek végre a gyanú árnyékából. Én abban a helyzetben, amelyben vagyok, ennél egyértelműbben nem fogalmazhatok. De elég elterjedt és közös az a meggyőződés, hogy van itt tennivaló, csak túl sokszor hittük el, hogy egyelőre nem aktuális a dolog, később jobb lesz. Én meg azt mondom, hogy kezdjünk el erről beszélni, és módosítsunk a mai szabályozáson.
Ma nincs közös meggyőződésünk arról, hogy mi történjen Magyarországgal a következő tíz-tizenöt évben. Mi történjen a magyar gazdasággal, miből lesz nekünk jövedelmünk? Melyek azok a fejlesztések, amelyekre feltesszük a jövőnket? Csak közbevetőleg és némi szomorúsággal jegyzem meg, hogy volt alkalmam találkozni a magyar jövő iránt olyannyira elkötelezett parlamenti pártok vezetőivel a 2007-13 közötti nagy fejlesztések örvén. A beszélgetést öt kérdéssel zártam, arra kérve őket, hogy válaszoljanak nekem, ők hogyan csinálnák. Mit gondolnak, volt-e annyira fontos nekik ez a dolog, hogy válaszoljanak? Nos, egyedül Dávid Ibolya válaszolt.
Ha a magyar államéletet és közéletet nem hatja át az a tudat, hogy nem a múltnak és nem a jelennek, hanem a magyar jövőnek kell a mindennapi gondolkodásunk középpontjában állnia, akkor végünk lesz.
Át kell alakítani
Sokkal több pénz kell fejlesztésre. 2007-13 között elképesztő mennyiségű pénzt kapunk! Sokkal többet, mint amennyit a Marshall-tervből Németország, Olaszország, Belgium és Dánia kapott együttesen - mai értéken. És hogy mit fogunk ebből közösen csinálni, az nemcsak a kormányfő felelőssége, hanem mindannyiunké. De hogy ezt az évente 700-900 milliárd forintot megkapjuk, nekünk is hozzá kell tennünk 200-300 milliárdot a nemzeti költségvetésből.
A fejlesztést kell tehát a középpontba állítanunk. Többet kell költenünk a tudományra, az oktatásra, a kultúrára és - nézzék el nekem! - a sportra.
Emellett nagyobb figyelmet kell fordítani a különböző fogyatékossággal élőkre, az alacsony képzettségűekre, a munkaerőpiacon segítség, továbbképzés nélkül megélni nem tudókra, a nyugdíjasokra és a szegénységben élő gyerekekre. Ez két-hárommillió embert jelent. Sokkal több pénzünk meg nem lesz, sőt bizonyos értelemben kevesebb, mert a fejlesztésközpontú Magyarország nagyon sok pénzt visz el a jövőre, és keveset hagy itt a mára. Ez elképesztő kihívást jelent a következő három évben az igazgatás, az oktatás, az egészségügy, a szociális és munkanélküli-ellátás, a lakástámogatás és a családtámogatás területén. És e területek melyikéről tudjuk, hogy mit csináljunk vele? Egyikéről sem. Márpedig ha nem lépünk, a magyar jövő nem lesz finanszírozható. Át kell alakítani az egész országot.
Politológus barátaim tévednek, amikor azt gondolják, hogy azért nincsenek reformok, mert én egy gyáva fickó vagyok. De, kérem szépen, milyen reformokról tetszenek beszélni? Egészségügyiről? És abban mit csináljunk? Mihez van ma támogatás? Miben értünk egyet? Semmiben! Kihúzhatok 300 fiókot a magyar Parlamentben és ötszázat a minisztériumokban: nincsenek kidolgozott, kész, átfogó, összefüggő reformprogramok. Ez nem az elmúlt három év bűne: tizenöt év bűne! Nincs kitalálva az új Magyarország!
2006-ban nem ér véget a világ! Legyen így, vagy legyen úgy, a következő tíz évet akkor is össze kell rakni!
Ott kezdtem, hogy 1989-90 eszményei elhalványultak. Újakra van szükség és a régi pillérek megerősítésére. Azért beszélhettem arról, hogy mit nem sikerült megtennünk, mert nagyon sok fantasztikus dolgot sikerült! Azért beszélhetünk erről ilyen szabadon és nyugodtan, picikét civil módon, mert megtörtént mindaz, ami megtörtént, hála Istennek és Magyarország tehetséges fiainak és lányainak! Nem pesszimizmusra van okunk, hanem cselekvésre.
Gyurcsány Ferenc, a Magyar Köztársaság miniszterelnöke
(A Demos Magyarország rendezvényén április 1-jén elhangzott előadás szerkesztett és rövidített szövege.)
