Mindig hálnak, ha esik, ha fú. Vacognak, izzadnak, horkolnak, álmodnak. Néhány kezdő bankfiú, fekete öltönyben, fekete Chaplin-cipőben, fekete aktatáskával és szeriőz újsággal a kezében, kikerüli őket.

"Tigris szagot érzünk" - mondják ilyenkor fintorogva, és rágyújtanak valami illatos cigarettára, mert hogy nem jön a HÉV. Majd ha a zöld vonat befordul a kanyarban, a cigarettát a betonon eltapossák.

A padon hálók berendezkednek. Köztük van Luka bácsi, akinek a tavalyi lomtalanításkor sikerült helyre kis vánkost szereznie. Nagy kincs ez. Mi két régi télikabátot adtunk neki. Luka bácsi rétegesen öltözködik. Az egész ruhatára rajta. Terkától kínai vászon hátizsákot kapott, s mivel a cipzára már rég nem működik, középen biztosítótűvel van összekapcsolva a szütyő. Luka bácsi lerogy a padra, és mielőtt álomra hajtaná fejét, meghúzza a műanyag kanna tartalmát, majd hótaposóját gondosan a vánkos alá dugja. Így az aszott ciha is kényelmesebb, meg talán a konkurencia sem lopja le a lábáról a becses holmit, miközben ő gyanútlanul hortyog. "Gyerekem, a cipő nagy érték" - mondogatja, majd édesdeden horkolni kezd. Szakálla összeragadva, mint a vizes kender.

Amott Géza tanár urat látjuk. Két kezében óriási műanyag szatyrok, körme, vagy inkább karma, mint a szirti sasé. Testszínű pólóban van, de ő nem fázik. Már járt a Jutkában. Azt kutatja, hol vannak üres sörösdobozok, gyűjti őket, de előbb rájuk ugrik, mert összelapítva több fér belőlük a szebb napokat látott reklámtasakokba. Géza tanár úr szelektál: egyik szatyorba kerülnek a padon hagyott pálinkás meg hubertuszos kis üvegek, a másikban pedig a borosflaskáknak jut hely.

A peron elején tumultus támad. A hajnali kelők tucatjával rángatják ki az ingyenújságot az odahelyezett méregzöld konténerekből. Egyszer nyomon követjük az önkéntes terjesztőket: az újságokat a Margit hídig viszik és ott tovább adják egy másik csoportnak. Közben átlapozzák a friss lapot, és kommentálják őket. "Szegény pápa!" "Hát ez a Viktor gyerek, mit akar már megint?" Vox populi.

A Margit hídtól visszabumlizunk, s addigra kedvenc HÉV-megállónk népe is kicserélődik. Ide érezni már a hatkor nyitó sütemények királynőinek friss zsömleillatát, szinte a szánkban érezzük a lekváros bukta ízét. Van, aki nem bajlódik a túrós rétest borító porcukorral, a földre szórja. Olyan a peron, mintha friss zúzmara takarná, pedig nem, csak a lehullott cukor, meg az eltaposott csikkek képeznek rajta egybefüggő fehér réteget. Reklámcédulákat rugdosunk a földön. Az egyik fecnin a Klára szépségszalon ultrahangos ránckezelést és nappali meg alkalmi sminket ajánl, a másikon hevederzárat kínálnak jutányos áron.

Luka bácsi orrát megcsapja a cigarettafüst, álmában még csönget egy picit, fölriad, s odarikkant az egyik bankfiúnak: "Gyerekem, ne nyomd el, jó lesz még az nekem!"

Kialvatlan, komor arcok, gyűrött férfiak és fülhallgatós lányok nyomulnak föl velünk együtt a HÉV-re. Bent óriási a zsivaj meg a fokhagymaszag. Hajnalban még minden nesz fáj, a neonfény is bántja szemünket. Akinek már van helye, a világért se ülne az ablakhoz, így Luka bácsi valóságos akadályversenybe kezd, hogy le tudjon huppanni a belső sarokba. Luka bácsi tömegoszlató hatással bír, párnáját, hótaposóját a kezében viszi, a duplakabát miatt még nagyobb helyet foglal el. A körülötte ülők szétrebbenek, az óvatosabbak elkezdik takarítani a hirtelen szabaddá vált szomszédos ülőhelyeket. Az egyik lány szőlőzsírt vesz elő, és az ajkát kenegeti. Aztán jobbnak látja lehúzni az ablakot. Huzat van és nyomában ordítás. "Húzza fel az ablakot, majd kivisz a szél!" Luka bácsi meg csak röhög, megszáradt kenderszakállát lobogtatja a beáramló friss tavaszi fuvallat.

A peronon köztisztaságiak jönnek, narancssárga-fehér csíkos védőköpenyben. Akkurátusan dolgoznak, már amennyire lehet, majd elhúznak a Jutka presszó felé. Szondázás csak munka előtt van. A megálló ismét csendes. Holnap hajnalban minden kezdődik elölről.

Hajnalban még minden nesz fáj, a neonfény is bántja szemünket