Szavalófülke
A kézzel cirkalmazott sorok erős megszállottságot mutatnak. Azt hiszem, hogy mindig szerettem József Attilát, de hogy ilyen szerepe lesz az életemben, arról álmodni sem mertem volna, írja Hári István. Tegyük hozzá: ezek a sorok most egy picit valódi értékük alatt csillognak, a költő századik születésnapján, ha úgy tetszik, a költészet különösen kitüntetett ünnepén ugyanis József Attila hirtelen mindenkinek fontos lett. Az egész ország csillogó szemekkel józsefattilázik, aki él és mozog plakátol, verset elemez, a költőt idéző fotóversenyen vesz részt, emlékpénzt ver, szaval, gátutcázik, szárszózik, emlékülésezik, József Attilával kapcsolatban gyakorta emlegetett hívószavakban pancsol; ember legyen a talpán, aki még képes helyükön kezelni az ünnepi eseményeket.
Állunk az Új Színház előterében, nézzük Hári István kézzel írt József Attila-könyvét, miközben arra várunk, hogy elkezdődjön Galkó Balázs és Márta István maratoni emlékműsora. Maratoni, mert Galkó Balázs arra vállalkozott, hogy egyhuzamban az összes József Attila-verset elmondja, miközben Márta István hangulatzongorázik. Az előadás délelőtt tíz órakor kezdődik, és a hírek szerint hajnali egy körül ér majd véget. Amikor néhány perccel tíz előtt a szűk folyosókon igyekszünk a színpadon kialakított helyiség felé, tulajdonképpen nem tudjuk, mi a csudát várunk ettől az egésztől: áradó szeretetet, mokány virtust, bensőséges emlékezést, netán a tüdőt, a hangszálakat és az állóképességet próbára tevő teljesítményt. Egy biztos: tizenhét évvel ezelőtt, a Fiatal Művészek Klubjában Galkó és Márta egyszer már előadta ugyanezt, a körülbelül háromnegyed napig tartó akció akkor bejött, alighanem most is megérinti majd az érdeklődőket.
A bejáratnál tábla fogad, rajta felirat: Kérjük, ne tapsoljanak! Bemegyünk a nézőtérre, a színpadon, a Magyar Plakát Társaság művészei által készített József Attila-plakátok előtt egy "SZAVALÓFÜLKE" feliratú hófehér vászonkabin, mellette egy kancsó víz, egy hatalmas gyertya, kottaállvány és egy magas szék. Jön Márta István, nem szól egy szót sem, leül a sarokban álló zongorához, érkezik Galkó Balázs, két szál rózsát csúsztat a kancsóba, a kottaállvány mögé sétál, majd azt mondja: József Attila minden verse. Semmi ünnepélyeskedő körítés, semmi nagyotmondás, és Galkónak igaza van: a versek beszéljenek önmagukért.
De szeretnék gazdag lenni, kezdi, és a nézőtéren ülő, körülbelül harminc érdeklődő hátradől a székén. Kezdetét veszi az emlékezés.
Délután két órakor Galkó Balázs amúgy cigaretta rágta hangja kissé már fátyolos, éppen az Ide újra szeretet jön című verset mondja: Fejünkre tapodták a múltat, hanem a jövő csak megérik... A költemény végén bocsánatkérően széttárja a karját, és Mártával együtt a büfébe sétál. Ez már a harmadik szünet, de senki nem bánja, végül is miért kellene rogyásig bírniuk, nem bikaviadal ez. A büfében narancslevet iszik, a lábát masszírozza, szusszan egyet, Márta levest kanalaz.
Este hatkor már nem csak a költő gondolataival van tele a helyiség, de hallgatókkal is. Nyüzsög a boldogság, mondja Galkó, nyüzsögnek a nézők is, jönnek, mennek, még a padlón is ülnek. A verseket előadó színész hangja egyre sejtelmesebb, ám fáradtságnak, nyűgnek még sincs nyoma; nem felolvas, előad.
Fél tizenkettő. A rakodópart alsó kövén ültem, néztem, hogy úszik el a dinnyehéj. A nézőtér dugig, többen ülnek, fekszenek a padlón, és még mindig érkeznek újak. Aki fáradt, összeroskadt művészt, az egyre nehezebben múló percekkel való viaskodást, kedvetlen darálást vár, téved. Galkó még a vége felé is úgy kezd el minden verset, mintha csupán azt az egyet mondaná most. Háromnegyed egykor még egy rövid szünet, aztán egy óra harmincnégy perckor elhangzik az Ime, hát megleltem hazámat... utolsó négy sora. Szép a tavasz és szép a nyár is, de szebb az ősz s legszebb a tél, annak, ki tűzhelyet, családot, már végképp másoknak remél.
Márta István szétcsurgatja az utolsó akkordokat, Galkó elhallgat. Leveszi a szemüvegét, becsukja a könyvet. Végtelen csend telepszik a teremre, tapsolni kéne mégis, gondolja az ember, ámbár illetlenség, gondolja aztán. Néhányan mégis belecsattognak a csendbe, de nem igazi taps ez, inkább valamiféle gyámoltalan szándék. Ügyetlen igyekezet, hogy öszszetörjük azt a hirtelen nyakunkba szakadt nyavalyás ürességet, amivel nem tudunk mit kezdeni.
