Ez persze nem csalás, nem ámítás, és ráadásul nem is hibás számítás, mindössze kreatív. Ez a harc egyik eszköze, mert - miként több pénztári vezető megfogalmazta - háború van a piacon. A könnyű tagtoborzás időszaka elmúlt. A torta mérete alig nő, a tagság gyarapítása vagy a pályakezdők becsábítása - évente 80-90 ezren lehetnek - vagy más pénztárból való átcsábítása révén érhető el.

Addig nincs is semmi gond, amíg az emberek ezen nyerhetnek: jobb tájékoztatást, figyelmes kiszolgálást, bizonyos bónuszokat. Lehet, hogy a versenytanács éppen erre gondolva minősítette versenykorlátozónak azt az induláskori megállapodást, amit a Stabilitás Szövetséget alapító pénztárak kötöttek egymással: a másiktól átlépett tagok után nem fizetnek jutalékot. A szövetség a "paktumot" a chilei példával indokolta, ahol jó néhány ügynök rettenetesen meggazdagodott azon, hogy a tagokat havonta léptették át más pénztárba, aminek jutalékait - végső soron természetesen - a tagok fizették, és ami a pénztárak gazdálkodását teljesen kiszámíthatatlanná tette. A megállapodást egyébként, mert a tagok pénztárválasztását nem korlátozta, végül is nem találták szabályellenesnek.

A "csábítás trükkje" azonban már kezdetben sem annyira a vevőbarát szolgáltatás, mint gondtalan időskort sugalló óriásposzterek, megfűszerezve, olyan állításokkal, hogy ez a megtakarítás még örökölhető is, nem úgy, mint a társadalombiztosítási nyugdíj. Az az apróság általában "elsikkad", hogy ez csak az esetben igaz, ha a tag még a szolgáltatás megkezdése előtt hal meg. Az új belépők - ezek most már csak pályakezdők lehetnek - nyugdíjkalkulátorral számolhatják ki, majdani járandóságukat, a javasolt érték többnyire az évi háromszázalékos "álom" hozam. Akinek ez kevés, azt még némi játéklehetőséggel is vonzzák, az Aegon - például - egy Opel Corsa kisorsolásával.

A múlt év eredményei alapján újabbal bővült a pénztárak érvelési lehetősége: tavaly mindegyik magánpénztár "rávert" az inflációra. Ez már akár arra is alkalmas, hogy ellensúlyozza a korábbi évek sokszor megkérdőjelezhető teljesítményét. És innentől kezdve leginkább a pénztár "kreativitásán" múlik, hogy milyen számítási módot talál. Mert az az intézmény, amelyik az indulás éveiben - a kilencvenes évek végén - volt sikeres, úgy jár jól, ha egyszerűen számtani átlagot számol. Az a pénztár pedig, amelyik tavaly ért el kiugró hozamot, akkor jár el bölcsen - a maga szempontjából -, ha a vagyonnal súlyozva mutatja ki az eredményt, miként tette ezt az ING pénztára. (A PSZÁF intését azonban nem emiatt kapta, hanem azért, mert hirdetésében saját hozamát az átlagos hozammal hasonlította össze, és ennek alapján mondta magát a legjobbnak. Borza Gábor, a holland társaság pénztárszolgáltatójának ügyvezetője ezt azzal vitatja, hogy a szöveg nem az ábráról szólt. Ráadásul a pénztárak informális saját közlései alapján is az ING érte el a legmagasabb hozamot, ezért - szerinte - a hirdetés nem tudott senkit sem megtéveszteni.)

Azt, hogy különböző számításokkal mekkora lehet a különbség a hozamok között, az Évgyűrűk Pénztárak saját adatai alapján illusztrálta Fórizs Sándor it- elnök, egy tájékoztató során. A pénztár az 1998-as alapítástól kezdve hét év alatt, számtani átlagot számolva, 1,26 százalékos nettó hozamot ért el. A tagok számláján lévő pénz viszont a vagyonnal súlyozva ugyanezen időszak alatt 2,77 százalékkal gyarapodott az infláció felett, köszönhetően az elmúlt év tisztes reálhozamának, amikor - értelemszerűen - a legnagyobb volt a megtakarítás egésze.

Fórizs szerint előbb-utóbb megint létre kell jönnie egy független pénztárminősítő szervezetnek, mint amilyen a - vezetőjének a PSZÁF elnökévé történt kinevezése miatt megszűnt - FIAD volt. Vadnyugat van - jellemzi a pillanatnyi helyzetet Fórizs. Szerinte az átlátható, hiteles és a közvélemény számára is értelmezhető szabályozást a pénztári szférának magának kellene kiizzadnia. Ilyen lenne például a THM mintájára az EHM, azaz egységes hozammutató, aminek legmegfelelőbb számítási módjaként a mértani átlagot említi. A PSZÁF ügyvezetőigazgató-helyettese, Erdős Mihály azzal egyetért, hogy a jelenlegi rendszeren lehet javítani, s ebben a munkában a felügyelet is részt venne, a mértani átlagot pedig szakmailag alátámasztható módszernek mondja. Az EHM-t viszont megvalósíthatatlannak tartja, legalábbis pillanatnyilag. Ahhoz, hogy a tagok számára ez megfelelő iránymutató legyen - mondja -, elengedhetetlen lenne például a napi eszközértékelés egyéni számla szinten, vagyis a "unit"-os elszámolási rendszer, amely a befektetési alapokra jellemző.

Az önszabályozást ugyanakkor némileg illuzórikussá teszi, hogy ez - a már említett - Stabilitás Szövetség alapítói között sem bizonyult igazán működőképesnek. Több pénztár vezetőjének elmondása szerint például, az Aegon - amikor a korlátozás számára kényelmetlenné vált - egyszerűen kilépett a megállapodásból. Ezen viszont Bartók János, a biztosító vezérigazgató-helyettese csodálkozik, mondván ők nem léptek ki a szövetségből, csak ma már ők is pusztán annyira veszik komolyan a tagtoborzásra vonatkozó szabályozását a szövetségnek, mint mások az elmúlt években. A Stabilitás elnöke, az OTP magánpénztárának ügyvezetője, Nagy Csaba viszont leszögezi, a többi pénztár változatlanul tartja magát ahhoz, hogy más pénztárból hozott tag után nem fizetnek jutalékot. Ami tény: egy év alatt vagy ötödével, 60 ezer taggal gyarapodott az Aegon magánpénztári tagsága, míg például az OTP-é vagy az ING-é sok ezerrel csökkent.

Június táján, amikor megjelennek a közlönyben, és a napilapokban a múlt év "hivatalosan" is kiszámolt nettó hozamai, a számháború valószínűleg némileg csillapodik majd. A kérdés azonban változatlanul marad: valóban fél évet kell-e várni, mire összehasonlítható módon kiderül, hogyan dolgoztak a pénztárak, és miként oldható meg az, hogy a tagok - vagy legalább közülük azok, akik ezt igénylik - több év teljesítményét hitelt érdemlően összehasonlíthassák?