ENSZ-reform, a hatvanéves fejtörő
A legtöbben afölött háborognak, hogy a Biztonsági Tanácsban az öt állandó tagnak - a Szovjetuniónak, illetve Oroszországnak, továbbá az Egyesült Államoknak, Nagy-Britanniának, Franciaországnak és Kínának - vétójoga van, amellyel bármikor megbénítható a testület működése.
A vétó ügye az iraki háborúval kapcsolatos ellentétek miatt került a közelmúltban a figyelem középpontjába: az öt nagyhatalom közül három nem támogatta az inváziót, mire azt a másik kettő BT-felhatalmazás nélkül indította meg. Ezzel egyidejűleg az amerikai adminisztráció élesen bírálta a világszervezetet, mondván, hogy az nem képes válaszolni korunk kihívásaira. Felmerült tehát a kérdés: megreformálható-e egyáltalán az ENSZ?
Kofi Annan erről szóló, nemrég közzétett jelentéséből az tűnik ki, hogy csupán szerény előrelépésekre lehet számítani. A jelentés nem javasolja az állandó tagok meglevő kiváltságainak csorbítását, hiszen az öt nagyhatalom egyike sem szeretne lemondani vétójogáról. Ezért inkább az jöhetne szóba, hogy növelik a BT tagjainak számát, állandó vagy félig állandó helyet biztosítva néhány, eddig kívül maradt nagyhatalomnak. Az egyik verzió szerint hat új állandó, a másik szerint nyolc új, nem állandó, de újraválasztható tagja lenne a tanácsnak. Egyik verzió sem adna vétójogot az újonnan bekerülő hatalmaknak. Kofi Annan nem nevezi meg azokat az államokat, amelyek esélyesek lehetnének. Széles körben ismert azonban, hogy mindenekelőtt a második világháborúban legyőzött - és sokáig az ENSZ-be fel sem vett - Németországról és Japánról lenne szó, továbbá olyan nagy államokról, amelyek térségükben váltak komoly hatalommá, mint például India, Brazília, a Dél-afrikai Köztársaság vagy Egyiptom. Napjainkban az ENSZ kiadásainak közel felét az említettek fedezik, és egyre több feladatuk van (lenne) a világszervezet béketeremtő és békefenntartó tevékenységének ellátásában.
Egy további szervezeti javaslat szerint az 54 állam képviselőiből álló genfi székhelyű Emberi Jogi Bizottságot egy szűkebb tanács váltaná fel, amelynek tagjait a közgyűlés kétharmados többséggel választaná.
A főtitkár jelentése azonban nemcsak szervezeti kérdésekkel foglalkozik. Figyelemre méltó állásfoglalásokat tartalmaz a fegyveres erőszak alkalmazásának és az önvédelem jogának korlátairól is. Meglepő módon jogszerűnek nevezi az úgynevezett "megelőző csapás" alkalmazását. E szerint az államok erőszakos eszközökkel is megelőzhetik az ellenük készülő, "küszöbönálló" (imminent) támadást, ha az "másként nem hárítható el". Ebben a kérdésben a nemzetközi jogászok eltérő nézeteket vallanak. Egyesek szerint például Izrael 1967-ben jogszerűen indított támadást Egyiptom ellen, mivel az utóbbi valóban meg akarta őt támadni. Mások szerint az önvédelem jogát nem lenne szabad ennyire kiterjesztően értelmezni, mert az visszaélésekre adna alkalmat. Egy állam ugyanis bármikor azt állíthatná, hogy (megelőző) önvédelemből támadott meg egy másik államot.
Annan szükségesnek tartja ugyanakkor szabályozni azokat az erőszakos intézkedéseket, amelyeket a nem "küszöbönálló", csak "látens", tehát feltételezett, lassan kibontakozó fenyegetésekkel szemben lehetne alkalmazni. A jelentés ki nem mondottan az 1995-ös boszniai és az 1999-es koszovói humanitárius intervencióval, valamint a 2003-ban végrehajtott iraki invázióval kapcsolatos kérdésekre kísérel meg válaszolni. Az Annan-jelentés szerint a látens fenyegetésekkel szemben nincs szükség azonnali fegyveres ellenintézkedésre. Ilyen esetekben tehát a BT-nek kellene döntenie, és nem a fenyegetett államnak. (A boszniai háborúban ez valóban így is történt.) A BT egyúttal megvizsgálhatná például, hogy az adott fenyegetés nem előzhető-e meg más, nem erőszakos eszközökkel, továbbá, hogy a fegyveres ellenlépések arányosak lennének-e az elhárítandó veszéllyel. A szövegösszefüggésekből érzékelhető, hogy sem Kofi Annan, sem a jelentést előkészítő munkacsoport nem látta jogszerűnek és indokoltnak az Irak elleni inváziót.
A jelentés aláhúzza, hogy a nemzetközi közösségnek végre tető alá kellene hoznia egy átfogó terrorizmusellenes konvenciót, ehhez pedig mindenekelőtt a terrorizmus fogalmát kellene meghatározni. A jelentés ebben az összefüggésben egy fontos állásfoglalást tartalmaz: az idegen megszállókkal szembeni ellenállást csak addig lehet jogszerűnek minősíteni, ameddig azt katonai alakulatokkal szemben folytatják. Ha azonban az "ellenállók" aktusai civilek élete vagy testi épsége ellen irányulnak, azok mindenképpen terrorizmusnak minősülnek. (Akár palesztin mozgalmak hajtják azokat végre Izraelben, akár különböző arab csoportok Irakban.) A főtitkár ezen állásfoglalása gesztus mind Izraelnek, mind az Egyesült Államoknak.
Kofi Annan jelentését a közgyűlés ősszel, a tagállamok állam- és kormányfőinek részvételével vitatja meg. Az előterjesztés szövegéből arra lehet következtetni, hogy a főtitkár az erőszak alkalmazásával, illetve az önvédelem jogával kapcsolatos alapokmányi normák módosítását vagy kiegészítését nem tartja reális célkitűzésnek. Ezért inkább a BT-re bízná azt, hogy öntse jogi formába a fegyveres erőszak kivételes alkalmazásának feltételeit, a tagállamokra pedig azt, hogy dolgozzák ki a terrorizmusról szóló átfogó konvenciót. Az őszi csúcstalálkozón így voltaképpen csak a BT bővítéséről és néhány más szervezeti kérdésről kellene dönteni. Kofi Annan a jelek szerint tökéletesen tisztában van azzal, hogy az ENSZ, illetve a BT működőképessége korántsem a vétójoggal kapcsolatos szabályokon, hanem a legnagyobb hatalmak multilaterális együttműködésre való készségén múlik.
A szerző nemzetközi jogász
