Az utóbbi esztendőkben viszont egy egészen másik irodalmi, művészeti, kulturális nemzedék centenáriumait üljük. Többnyire szánalmas eredménnyel. Leginkább a közönyt, illetve a bennfentes, szakmai jellegű, de mindenképpen viszonylag szűk körű érdeklődést nyugtázhattuk.

Ezért elsősorban örömmel tölt el a József Attila körüli mostani nagy nyüzsgés. Be kell valljam, nem ízlésem szerint való, de mégis megbecsülendőnek vélem a mostani megemlékezési formák többségét.

Verseny mindenütt. Pályázatok és egyéb sportteljesítmények eredményeiről szólnak az ünnepi híradások. Hányan indultak, kik nyertek,mennyi volt az összdíjazás, hány órán keresztül, hány ember, gyerek foglalkozott a költővel. Vállalatok és politikusok önnön imázsuk fényesítésére használják ki ezt az alkalmat is - mint minden mást. Abban versengenek, hogy ki tud érdekesebben, feltűnőbben, rikítóbban versenyezni. Ki tud érdekesebb helyszínt, témát, formát találni? Ki tud ezekkel a formákkal nagyobb zajt csapni, s így nagyobb tömeget mozgósítani?

Hogy ez idegen volna a költő szellemétől? Nyilván az is. Idegen az érzékeny lélektől, a tragikus, idegbeteg alkattól, idegen a félénk lázadótól, a kora társadalmi, emberi viszonyaitól irtózótól, attól is, aki bízott egy kevésbé sivár jövőben, de attól is, aki már mindent végképp csak másoknak remélt. Valljuk be, a költészet lényegétől is idegenek ezek a formák, szinte kizárják, hogy általuk, bennük a költőről költőhöz illő módon essék a szó.

Mégis tudomásul kell vennünk, hogy minden kor magához igazítja a nemzet nagyjait. A maga képére formálja át a legnagyobbakat is. A nyilvánosság működése pedig mind kevésbé alkalmas arra, hogy a költészetet magába fogadja, illő módon feldolgozza, megjelenítse.

A huszadik század igazán nagy költészete mélységesen individuális, fájdalmas, magába forduló. Idegen mindattól, ami tömeges, sokaságot egyszerre megmozdító lehetne. Csak a félreértett, félremagyarázott József Attila lehetne a tömegé mint tömegé. Az igazi József Attila lehet sokaké, de külön-külön. Az ünnep során olyan intim pillanatokkal is találkozhattunk, olyan személyes vallomásokkal, amelyek arról tanúskodtak, hogy József Attila költészete ma is nagyon erősen jelen van a lelkekben.

Ha annak idején keresni kellett Petőfit, a legközösségibb nemzeti költőt, s bizonyára ma sem találnánk rá sokkal jobb eredménnyel, akkor valóságos csoda, ha ma úton-útfélen József Attilába botlunk. Ha bárhogyan is, de az ő képét látjuk, az ő nevét, s főképp az ő szavait halljuk. Ha a centenárium mozgósítani tudta a korszellemet, az mindenképpen e költészet roppant erejéről, időszerűségéről tanúskodik, még ha e korszellem nem is illeszkedik a költészet szelleméhez, mondandójához, ha e korszellem nagy megnyilatkozási formái alapjaiban idegenek a költészet, s kiváltképp József Attila költészetének természetétől.

Az utóbbi években számos kulturális esemény vált divattá, vonzott korábban elképzelhetetlen tömegeket. Ez a mostani József Attila-centenárium is mintha ezek sorába tartozna. Nyilván kétarcúak, kettősen értékelhetők ezek az események. De a közönynél biztosan hasznosabbak.