Embertelen egyetemi évek
De működésbe léptek a hátráltató tényezők. Mert a más pályára alkalmasakról már a drámajátékok bevezető gyakorlatai során kiderül, hogy - meglehet, zsenik valami másban - az interakció örömeit nem ismerik, s a másik ember jelenléte inkább csak zavarja vagy roszszabb ösztöneik (agresszió, exhibíció stb.) kiélésére készteti őket. Ha erre még időben rájön valaki, azzal a tanítványok nyernek legtöbbet.
A kisiskoláktól fölfelé mintha csökkenne a pedagógiai erósz a katedrán állókban. Szorosan zárnak tehát az ajtók. Egy jelenléttel bíró, felkészült tanár szomszédságában egy fedett személyiségű (értsd: nem köszön, nem néz, nem beszél, nem indokol, felolvas - rosszul!) vagy bizonytalan körvonalú (értsd: csúsztat, hablatyol, pocskondiáz, nem készül, nem olvas, nem javít, késik stb.) oktató még szembetűnőbb.
Lehetne lépni. De a magyar egyetem nem nevelési intézmény. Megszűntek a tanulócsoportok, nincsenek alkotói közösségek. A felsőoktatás nem tud vagy nem kíván "nevelési" terep lenni. A felsőoktatás évei alatt az alapiskolákban szerzett közösségi emlékek is elhalványulnak. A szolgáltató egyetem szörnyeteg eszméje leginkább a tanárképzést sújtja. A tanárjelölt életéből hiányzik az együttes élmény, melynek kialakításáért majd ő lesz felelős a közoktatásba kerülve. Honnan tudná, mit kérnek rajta számon?
Hol veszítjük el még a reményét is annak, hogy vállalható emberi közösségek jöjjenek létre? A felsőoktatásban. Aki mostanában szerzett diplomát, tudja ezt. Aki régebben, el sem tudja képzelni a mostani bölcsészfolyosók magányos molylepkéit. A "vízipók-kommunikáció" dívik: a helyzetek felszínén rohangásznak az álinterakciós események szereplői. A szavakészség erénye is devalválódott. A nyolcéves gyermek sem válaszol, hanem nyilatkozik. Mindenki gyanús, aki szólásra nyitja a száját.
A hiteles jelenlét, a másik embernek szentelt figyelem minősége hamar megmutatkozik bizonyos tevékenységek során. Ilyen a tanítás, a játék, a dráma- és a színjáték is. A politika előretolt állú gyalázkodásai elfeledtették velünk, hogy legjobb teljesítményén is mérhetjük a másik embert. Egy alkotócsoportban kudarcélmény nélkül lehet megélni a másik ember nagyszerűségét. De az egyetemek vezetősége nem érdekelt a művészeti élet újraélesztésében. És most - a nemzeti fejlesztési terv keretében, a hátrányos helyzetű tanulók esélyegyenlőségének biztosítása kapcsán - mégis újra megpróbáljuk fölkínálni a művészetpedagógia nevelői munkát megalapozó hányadát.
A tantervek elkészülnek, van miből dolgozni. A nevelői fegyvertárat megújító, a személyiséget jótékonyan átszellőztető drámapedagógiai szakirányú továbbképzések telt házzal futnak. De mi lesz a nappali tagozatokon? Az alapképzésben egy drámatanár például többnyire ingyen tanít. Éveken át megtartott órái kifizetetlen díja (2-3000 Ft/óra) mára eléri, sőt meghaladja az egy oktató teljes évi jövedelmét, annak ellenére, hogy a diákok fizetnek pár ezer forintot egy tantárgyért. Csakhogy az eltűnik a többi befizetés között. De ezt úgyse hinné el senki.
Nagy jelentőségű ez a HEFOP-projekt, amibe most meghívtak bennünket. De a kudarc könnyen bekövetkezhet. Nekünk ugyanis volt heti 4-5 vagy 7 óránk, amit fölajánlhattunk. A körülmények biztosítása azonban meghaladja az erőnket. A dráma, a színház és a tanítás interakciós folyamata is - térbeli esemény. Nagy erejű impulzusai a térben fogannak, ott működnek vagy halnak el.
Hiányoznak a munkára és találkozásra alkalmas négyzetméterek, s nincsenek belső szakemberek. Pályázati támogatások csak egy létező hálózatot tudnának lélegeztetni. Ez a hálózat - nem létezik. A közművelődési titkárságok megszűnése után a hallgatói önkormányzatokhoz került minden pénz. A sport- és kulturális normatíva megosztásáról rendelet szól. Oktatók is pályázhatnak (egy ügyre maximum 50 000 Ft jut), s a pénz a hallgatói önkormányzatok kezében van, akik a partiszervezők felkérésével sokszor letudják feladataikat. Az egyetemek korán zárnak, diák ott este nem tartózkodhat. Az egyetemi színpadok közül egyetlen vár áll igazán, a pécsieké. Volt olyan hely, ahol pár éve még terembért kértek a hallgatóktól. Pesten a legrosszabb. Bár az épülő Nemzeti Színház kért és kapott is tervet az egyetemek és a "Nemzeti" együttműködéséről, ezt a későbbi vezetés nem igényelte, nincs is szándékában az egyetemisták színi kultúrájának fölkarolása.
Amit nem kapnak meg a felsőoktatásban, azt - a szerencsések - megszerzik a továbbképzések során. De már alig lehet képzett gyakorlati vezetőt biztosítani a képzők képzéséhez, mert hiányoznak az erre felkészített tanárok. A tanítóképzőkben sincs kötelező bábjáték, holott a tanterv - helyesen! - elvárja a bábjáték alkalmazását. A színművészeti egyetemen indul ugyan ősztől egy bábos drámapedagógiai továbbképzés, de nem kezdhető meg a nappalis drámatanárok tanítása, mert mint a forró krumplit, hetedik éve dobálja egymásnak hivatal és egyetem a változó feltételek szerint újra és újra átalakított tananyagot. Az átlagosan évi két rendelet-, törvénymódosulás mellett néha eliktatják, néha fél évre elvesztik a kilós dossziét. Néha egyetlen aláírást kell csak beszerezni, de hetekig nem érhető el az aláírási joggal rendelkező felelős, majd hirtelen azt javasolják, hogy ha már ez a szak így megvan, a meglévő többi - értsd összes! - színművészeti szak újraalapításával együtt adják be a kérelmeket. Igazi rémtörténet ez.
Pedig a felkészült művészetpedagógusok megmenthetik a lelkek egy részét. Ők jelentik az igazi drogprevenciót. Az érintésközelben dolgozók, a megszólíthatók, a "tanítók" kellenének. Akkor is, ha tudjuk, mint néztek össze Balassa Péter vagy Mon-tágh Imre háta mögött hajdanán a rájuk most negéddel emlékező "igaziak". Ilyen fogadókörnyezetben - ha óvatlanok vagyunk -
1. egy legyintéssel lesöprik majd a tanszékek és karok a kipróbált tematikákat, vagy
2. tudományos végzettségű elméleti emberre bízzák a gyakorlatot, vagy
3. a folyosói kaktusz mellett csinálhatjuk továbbra is ingyen.
Egy látható kollégium gyakorlati eszméjét ajánlom nagyjaink figyelmébe. Ez akkor tud megvalósulni, ha tőkével rendelkező vállalkozóink és döntésképes politikusaink az egyetemet mint nevelési intézményt is pártfogolják. Egy egyetemi művészeti-közművelődési hálózattal - mely az Ifjúsági, Családügyi, Szociális és Esélyegyenlőségi Minisztérium, a NKÖM és az Oktatási Minisztérium összefogásával be tudna jutni az autonómia falai közé - a tanárképzés nyerne legtöbbet. Jelen helyzetben csak onnét tudna beszivárogni az oktatásba az a módszertani anyag, amit az egyetemi rend még sokáig kivet magából. Más út nincs, illetve az fölösleges véráldozattal, s maradandó rossz közérzettel járna.
A szerző egyetemi oktató
