Egy újabb betonkolosszus emelkedett a Nemzeti Színház mögé, e stílustalan építményeknek még nincs hivatalos korszakmegjelölése. A kultúra "plázája" külsőleg inkább emlékeztet börtönre vagy iparcsarnokra. Nem kellene álságosan nemzetinek nevezni.

Eredetileg a következő három intézmény befogadására készült a terv: a Nemzeti Hangversenyterem, a Hagyományok Háza és a Ludwig Múzeum számára. Az első két intézmény beharangozásához felhasználták a magyar nemzet kiváló művészeit, akik valószínűleg maguk sem ismerték az építés valós hátterét. A Ludwig Múzeum azonban gondolatilag nehezen volt beilleszthető a nemzeti keretbe. Mégsem ez maradt ki a tervből, hanem a Hagyományok Háza, amit kigondolója így csak a nemzeti önérzet felkeltésére használt. Valójában ebben a rideg, jellegtelen, nemzetközi, csupa kő-vas-beton környezetben nem is érvényesültek volna a szívet melengető, jellegzetes magyar kultúra alkotásai. Így került ide a Hagyományok Háza helyett a Fesztiválszínház, befogadva a Nemzeti Táncszínház programjait. A budapesti Ludwig Múzeum pedig a várbeli - igencsak kiemelkedő - helyéről a még előkelőbbnek hitt Duna-parti palotába. A látványos külsőségek feledtetik a tényt, hogy valódi értékek híján a Ludwig Múzeumok világszerte többnyire konganak az ürességtől.

Az új kulturális központ nemzeti jellegének cáfolatát a Nemzeti Hangversenyterem áprilisi programja adja: a "Randevú a művészettel" sorozatban van kubai, londoni program és a Zöld-foki Köztársaság képviseletében Cesaria Evora. Ez is bizonyítja, hogy, amit immár másfél évtizede nemzeti köntösben adnak el nekünk, az valójában a nemzeti kultúra kiszorítását jelentik. E lopakodó globális multikultúrában sokszor válik hamissá a nemzeti jelző. 1848 márciusa óta folyamatos az az öndicsőítés, melyben a szabad gondolat kimondását koronként változóan véres megtorlás, aljas kirekesztés követte. 2005 márciusában a Művészetek Palotája országos gazdatüntetések és egyetemi elbocsátások árnyékában került avatásra.

A szerző orvos, közíró, Debrecen