Egy évfordulóra
A Magyartanárok Egyesülete más szervezetekkel közösen kiírt néhány pályázatot középiskolás diákoknak. A tanulmányíró pályázatban három témából lehetett választani. József Attila Babitshoz és Kosztolányihoz fűződő kapcsolatáról, gyerekverseiről, vagy verseinek játékosságáról lehetett írni. A pályamunkák egy részét olvasván gondolkodtam el rajta: mit is tanítunk József Attiláról, mit tudnak a nagyon érdeklődő - hiszen 15 oldalas pályamunkát megíró - középiskolások jelentős költőnkről.
Feltétlenül tudják, hogy az apja szappangyári munkás, anyja viszont mosónő volt (micsoda groteszk összecsengés, különösen, ha hozzátesszük, hogy a költő "neve - ha van - csak áruvédjegy, mint akármely mosóporé"). Feltétlenül tudják, hogy József Áron elhagyta a családot, legtöbben azt is, hogy az apa Romániában új családot alapított - néhányan még a fogyatékos féltestvérről is értesültek. Tudnak a gyerekek mindenféle késekről, rossz bicskákról, amiket József Attila Etelkába, Jolánba, saját magába, majd később Gyömrői Edit vőlegényébe akart belevágni / vágott bele. Tudnak Horger Antalról és elmaradt Baumgarten- (némelyeknél Baumgartner-) díjról. Tudnak a pszichiátriai kezelésekről és természetesen a szárszói öngyilkosságról, amit a még jobban értesültek esetleg véletlen balesetnek is betudnának, bár... Tudják, hogy "a kis Attilát" Öcsödön Pistának szólították, viszont neki Jolánt Makai Ödönnél Lucie-nek kellett szólítania.
Nem folytatom, úgy tűnik, a pályázók József Attila minden levegővételéről tudnak, s a legkülönbözőbb forrásokból ki is másolták becsülettel, kemény munkával, amit csak lehetett.
A versekről ilyen "gondolataik" támadtak: "Azt kell mondjam, hogy az Óda című versben teljes mértékben összekapcsolódik a valóság és az eddig még értelmezetlen világ." És: "Az expresszionista módon artikulált tudattartalmak a gyors és váratlan vágások miatt mindig túlmutatnak a lírai én közvetlenül megjelenő közérzet-beszámolóján." Nem folytatom. Ezeket a szakirodalomból vett mondatokat a tanítványaink idézőjel nélkül emelik át a saját dolgozatukba, még meg is toldva egy "azt kell mondjam"-mal - de nem ez a lényeg. Hanem a félig sem értett szakirodalmi gondolatok jelenléte, és a saját gondolatok teljes hiánya.
Mire tanítjuk hát a tanítványainkat?
Arra, hogy életrajzokat másoljanak minden mennyiségben, meglehetős fontoskodással, olyan mély értelmű gondolatokkal keverve, hogy "csodálatos költő volt, egyéni költő... világéletében a lét legsúlyosabb problémáival... a világ könyörtelen súlya alatt összeroppant... halála nagy veszteség" stb.; meg-megszánva József Attilát, "az aprócska, vézna fiút..., a csöpp embert..., a kis költőt..., a kis zsenit..., aki szorongó kis szívével... olyan örömittas arccal vitte haza (a lopott szenet talán?), mintha az egész világot sikerült volna... megváltania"...
Arra, hogy meg nem gondolt és meg nem értett gondolatokat írogassanak ki a szakirodalomból.
Arra, hogy banálisak, közhelyesek legyenek: az egyszerű, tiszta, érdeklődő, kíváncsi lényüket szorítsák háttérbe, s azt higgyék, hogy nekik feltétlenül másolniuk kell, ha a tudományosság látszatát akarják kelteni. Egyáltalán arra, hogy nekik tudományosnak kell tűnniük.
Mire nem tanítjuk meg őket?
Legelőször is arra, hogy szeressék a verseket. Arra, hogy az irodalom - például József Attila költészete - életük nehéz pillanataiban megszólalhat bennük, sőt adott esetben segíthet is. Talán fölhívhatnánk a figyelmüket képekre, élményekre, hangsúlyozva: ez nem az irodalmi kánon, hanem csak egy tanár József Attila-olvasata.
Hogy egy májusi reggelen nézzenek ki az ablakon, s vegyék észre: "az éjjel rászálltak a fákra, mint kis lepkék, a levelek".
Hogy becsüljék meg a közeli hozzátartozóikat, amíg ott vannak mellettük, mert aztán már késő.
Hogy úgy szeressenek, mint ahogy mélyüket szeretik a hallgatag vermek, mint test a nyugalmat.
Hogy tudják: igazán csak itt mosolyoghatunk, itt sírhatunk, hisz ez a hazánk.
Hogy néha eltűnődjenek, mit jelent: emberi formában a csend, mit jelent, hogy a törvény szövedéke mindig fölfeslik valahol.
Talán arra, hogy tudjanak örülni szépen hangzó soroknak: "Nedves, tapadós szeled mása, szennyes lepedők lobogása"; "Fürtös, láncos, táncos, nyalka, aj de szép a kerek talpa!".
Arra, hogy nézzenek körül, és vegyék észre, hogy "háltak az uccán".
Arra, hogy elkeseredésükben is tudjanak játszani, esetleg nevetni magukon: "Harminckét évem elszelelt, s még havi kétszáz sose telt".
Ezek csak ötletek, hiszen József Attila éppúgy, mint a legtöbb igazán jó költő, mindenkinek egyénileg jelenthet valamit, mi csak arra kellenénk, hogy elsősorban a versekre hívjuk fel tanítványaink figyelmét. (Az egyik dolgozatban ez áll: "A mai olvasó spontán módon felfedezi saját sorsában mindazt, amivel a költő élettörténetében és életművében azonosulni tud." És természetesen ezek a szavak is idézőjel nélkül kerültek át a szakirodalomból a pályázó dolgozatába, s elszomorítóan természetes, hogy a dolgozatban nyoma se volt semmiféle azonosulásnak vagy spontán felfedezésnek.)
Felejtsék hát el tanítványaink, hogy az ő dolguk lenne megállapítani, mekkora költő József Attila, hogy nekik kellene őt végre megszánni. Felejtsék el, hogy expresszionista vagy szürrealista egy vers felütése, hogy a műfaja inkább óda vagy rapszódia, hogy hypóval vagy mosószerrel kísérelte meg a költő az első öngyilkosságát, hogy hány Márta nevű nőnek udvarolt, hogy egyszer vagy sokszor támadt rá Flórára.
Ők csak olvassák a verseit, ismerjék és szeressék, s ne az árvaságban, pszichés problémákban, öngyilkossági hajlamban lássák példáját, hanem abban, ahogy járt-kelt a világban nyitott szemmel.
Hogy ki mit vesz észre a versek elolvasása után akár a költészetből, akár a világból, az már egyéni, a lényeg, hogy ne felejtsék: a Pista névnek korántsem az a fő üzenete, hogy Öcsödön a mostohaapja így szólította József Attilát. Hanem az, hogy ő később a saját olvasmányai alapján rájött: Attila név igenis létezik. "Ez az élmény tett gondolkodóvá, olyan emberré, aki meghallgatja mások véleményét, de magában fölülvizsgálja: azzá, aki hallgat a Pista névre, míg be nem igazolódik az, amit ő maga gondol, hogy Attilának hívják." (Curriculum vitae)
Tanítványainknak se kell feltétlenül elfogadni azt, amit több tankönyv, irodalomtörténész, tanár egymással megegyezve állít (azt se, amit én állítok). Örülhetnek egyszerűen a versekben rejlő hátborzongató szépségnek anélkül, hogy sejtenék, milyen "tiszta költészetet valósít meg ez a látszólag egyszerű, valójában talányos dal".
A szerző középiskolai tanár
