- Minden épeszű ember látja, hogy a politika beteg. Eddig kevés időm volt, hogy ilyenekről beszéljek, mert új a munkaköröm, tőlem pedig azt várják, hogy jó néhány dolgot hozzak lendületbe. Mi történjen a közlekedési ágazatban, hogyan könnyítsük meg a kisvállalkozások működését, vagy milyen legyen a hosszú távú fejlesztési stratégiánk. Fontosnak érzem, amit csinálok, de hat hónap után már látom, hogy a sikerhez ez kevés. Politikai kultúránkat, a társadalompolitikát kell gyökeresen átalakítanunk, különben a gazdaság soha nem fog a gyorsítósávba lépni.

- Ezt a képletet általában fordítva írják fel: a gazdaságpolitika, a gazdaság állapota határozza meg a társadalompolitika mozgásterét.

- Lehet, hogy ez az általános vélemény, de én másképp látom. Ha marad a jelenlegi társadalompolitika, akkor a gazdaság nem fog fejlődni, nem jut levegőhöz, nem jut megfelelő munkaerőhöz, belső piachoz. Például a szociálpolitika racionalizálása nélkül nem lehet a gazdaság számára kulcsfontosságú adórendszert sem rendbe tenni.

- Azt mondta az előadásában, hogy a rendszerváltó elit kifulladt. Ez a meggyőződése indította arra, hogy - egy új generáció képviselőjeként - társadalompolitikai feladatokat kérjen magának a kabinetben?

- Igen, szerintem a rendszerváltó elit kifulladt, elvesztette a lendületét. De tegyük hozzá, volt is miben elfáradnia. Hiszen levezényelt egy rendszerváltást, és átterelte az országot a piacgazdaságra. De mára elfogyott a lendülete és a bátorsága. 1995- 1996-ban még volt merszünk privatizálni, mégpedig olyan ütemben, amit még Thatcher asszony is megirigyelt volna. Volt merszünk olyan bátran ésszerűsíteni a szociális kiadásokat, ami Reagannek is dicsőségére vált volna. 1997-ben a nyugdíjreformmal nem felzárkóztunk Európához, hanem megelőztük azt. Nagy menet volt. Csakhogy azóta elfogyott az erő, a lendület, az invenció. Leállt minden. Harminchárom éves vagyok, talán a korom miatt érzem, hogy szinte mindenem fáj a tétlenségtől.

- Az önt a kormányba delegáló SZDSZ klasszikus rendszerváltó párt, lényegében csupa 1990-es vezetővel. Rájuk is vonatkozik ez az állítás?

- Nem Fideszről, SZDSZ-ről vagy MSZP-ről beszélek, hanem egy generációs fáradtságról. A rendszerváltó elit múltbeli érdemeiről és arról, hogy a múltból ma már nem lehet megélni. Az ország előtt álló mai problémákról beszélek. Remélem, nem véletlen, hogy az SZDSZ éppen engem delegált. De azért is lettem miniszter, mert a fiatalságot, az akarást, a lendületet látom a miniszterelnökben is. Ami a kérdését illeti: az SZDSZ nagyon akarta a sorkatonaság eltörlését, és ez nekem friss volt. Akarja az egészségügyi reformot, és ezt ambiciózus dolognak látom. Akarja az adócsökkentést, és ezt nagyon szeretem. Szükség van a reformokra, de ez minimális politikai konszenzus nélkül alig lehetséges. Amit a Fidesz tesz ebben az ügyben, az nagyon nem tetszik. Orbán Viktor jól látja a problémákat, elég, ha az évértékelő beszédére gondolunk. De a válaszai rosszak, hiszen kizárólag és szándékosan csak 2006-ig lát. Egyszerre ígér és követel adócsökkentést, a költségvetési hiány lefaragását, ugyanakkor hosszú távú nagy fejlesztéseket, állami kötelezettségvállalásokat. Ilyen nincs, és ezt ő is tudja.

- A rendszerváltó elit tehát elhasználódott. Ötlettelenné vált. Az emberek viszont - a politika megítéléséről szóló közvélemény-kutatások szerint - morálisan tartják elhasználódottnak a párt- és a kormányzati világot. És önt néhány hónapnyi miniszteri ténykedés után éppen ezen az alapon támadják. Legutóbb azért, mert volt üzlettársát helyezte minisztériumi kulcspozícióba.

- Tudomásul vettem, hogy a sikerről majdnem lehetetlen beszámolni, a legkisebb vélt vagy valós hiba pedig azonnal a címlapra kerülhet. Ha például megcsináljuk az elővárosi vasútprogramot, amire évtizedek óta vár mindenki, akkor a média a pályázaton elbukott cég támadásairól számol be. Persze bármilyen kritikát sokkal könynyebb lenne elfogadni, ha időnként a sikerekről is hallanánk.

- Ami pedig a konkrét kérdést illeti...

- Időnként a lehetetlennel próbálkozom. Még vállalkozóként megismert, igazán tehetséges embereket igyekszem behozni a közigazgatásba, azért, hogy a legjobbak, valódi menedzserek intézzék a fontos ügyeket. S amikor akad valaki, aki - egyébkén a piaci értékének a töredékéért - vállalja ezt, akkor én cserébe vállalom, hogy támadjanak érte. És ha a médiának ez érdekes sztori, akkor ígérem - legalábbis ha rajtam múlik -, lesz még néhányban része.

- Az útügyben tehát ez a sztori. De az sem érdektelen, hogy ön, aki orvosként végzett, bejelenti, hogy az egészségügy működőképességének a határához érkezett. Igaz, erre a mondásra nem kérhet szerzői jogvédelmet, évtizedek óta ismert. Vagy most még rosszabb a helyzet?

- Én rosszabbnak látom. Egy fiatal miniszternek nem az a kihívás, hogy majd valamikor felzárkózunk Európához, hanem az, ha néhány területen sikerül megelőznünk Európát. Ehhez képest az egészségügy maga a katasztrófa. Gondoljon arra, hogy beléptünk az Európai Unióba, és a volt évfolyamtársaim közül a legjobbak ma Nyugat-Európába készülnek. Nem utolsósorban azért, mert az állami egészségügy a meg nem valósult kommunizmus egyik utolsó maradványa. Évről évre öregszik a gép- és a műszerpark, és alig történik valami. Persze hogy lezuhan a honvédségtől örökölt mentőhelikopter, ha egyszer eleve nem alkalmas arra, amire használják. Nehéz jó megoldást találni, de az azért gyanús, hogy minden reformról azonnal kiderül, hogy eleve rossz. A változást nem a százezer egészségügyi dolgozó ellenzi, és nem is a negyvenezer gyakorló orvos, hanem az a néhány száz ember, aki ennek az avítt rendszernek a haszonélvezője. Ráadásul az ellenérdekeltek mindig könnyen rátalálnak a politikai demagógiára, és onnantól megfeneklik minden.

- A szociálpolitikát is betegnek látja?

- Az egészségügy romokban van, a szociálpolitika csak fenntarthatatlan, mert túl drága. A politikának döntenie kell. Ha levegőhöz, pénzhez akarja juttatni a gazdaságot, akkor valahonnan el is kell vennie. Az igazságosság és a versenyképesség egyaránt fontos értékek. De néha választanunk kell, ami sohasem kellemes. Most megint döntenünk kell, és ma azt mondom, hogy a versenyképességet érdemes előtérbe helyezni.

- Teljes politikai támogatást érez e kijelentés mögött? A kormányfő - aki eredetileg harmadikutas elképzelésekkel vált ismertté - a közéletben utóbb módosított, mondván: nálunk még nagy szükség van a gondoskodó, esélykiegyenlítő államra.

- Ezt értem. De azt már teljesen abszurdnak tartom, hogy nekem is jár a családi pótlék. Ez buta és igazságtalan dolog. Bőven elég lenne, ha csak a rászorulók kapnák. De ez is olyan témakör, amiről soha nem beszélünk őszintén, amihez nem merünk hozzányúlni.

- Szóval, majd...

- Nem majd, hanem most kezdjünk hosszú távú, kiszámítható átalakításokba. Gondolja végig, miként dönt egy befektető: megnézi, hogy Magyarországon mekkorák az adók, milyenek a szociális viszonyok, majd mindezt összehasonlítja a szomszédos országokéval, és dönt. Egy okos befektető legalább tíz évre előre tervez. Látni akarja, hogy mi történik öt, és mi tíz év múlva. Ha azt gondolja, hogy a befektetése ígéretes és biztonságos, akkor jól tesszük a dolgunkat. Ezért én azt sürgetem, hogy még ebben a költségvetési évben érjünk el eredményeket. Az adóreform-bizottság javaslatait indokolatlanul óvatosnak tartom.

- Mostanság minden ilyen beszélgetés az uniós tizen-ezermilliárdokba torkollik. Hogy majd azok segítenek, csak figyelni, versenyképesség meg Írország... Nincs ebben némi illúziókeltés?

- Nem fognak maguktól ömleni a milliárdok azért, hogy erősödjön a versenyképességünk. Ha minden költségvetési nyavalyánk megoldását az EU-tól várjuk, abból egész pályás menekülés lesz. Nagyon sok pénz jöhet ide, amiből korszerű infrastruktúrát építhetünk. Ezzel kapnak városaink, térségeink igazi lehetőséget. De nekünk is hozzá kell tennünk az innovációt, a technológiát, az eredetiséget, a professzionalizmust, hogy ne csak a zsenik országa legyünk, hanem a megvalósult tervek, remények országa is. Ebben kell az államnak jó menedzserként segítenie, mert ezt senki sem teszi meg helyettünk.

Kóka: Minden épeszû ember látja, hogy a politika beteg