Régi, jó légió
Jó, nem olyan mennyiségben, mint manapság. De nagyon nagy számban. És nem csak a közelmúltban. A harmincas években például majdhogynem magyar bajnokság volt a francia. Lukács Ede, a Séte csatára 1933/34-ben gólkirályságot és - Bukovi Mártonnal együtt - bajnoki címet ünnepelt; nem sokkal később ugyanebben az együttesben (1938/39-ben szintén bajnokként) ontotta a gólokat Korányi II Mátyás, aki négyszeres magyar, majd ötszörös francia válogatott volt, s odakinn három egymást követő évadban 22, 25, majd 27 gólt ért el; a Marseille 1934-ben francia kupadöntős, míg 1935-ben kupagyőztes balszárnyát a kispesti Eisenhoffer meg az a ferencvárosi Kohut alkotta, aki az 1938-as világbajnokságon légiósként szerepelt az ezüstérmes magyar válogatottban; a Reimsben Kalmár Jenő, a Lille-ben Kalocsay Géza villogott, s az idő tájt "arra járt" Sebes Gusztáv is; na, és még véletlenül se feledkezzünk meg Simonyi Andrásról, aki Korányihoz hasonló buzgalommal rámolta a labdát a hálóba előbb a Lille, aztán a Red Star csapatában - csak 1934 és 1938 között 73-at vágott be -, miközben szintén francia válogatott lett (négyszer).
Itt azért álljunk meg egy pillanatra, mert André Simonyi - ahogyan a francia évkönyvek említik - annak idején Simonyi VI Andrásként szerepelt Miskolcon. Merthogy nem kevesebb, mint tíz testvér volt a családban, és valamennyi futballozott. A borsodi városban az 1970-es évek elején rendeztek is egy gálameccset, amelyen valamennyi Simonyi - persze már öregfiúként - pályára lépett, s hogy ne kelljen kapus nélkül játszania, kölcsönvette Károlyi Józsefet.
A népkerti kitérő után nézzünk át Itáliába! Az olaszok azzal kezdték, hogy kitalálták: honosítják azokat a dél-amerikai futballistákat, akiknek családjában ráakadnak bármilyen itáliai szálra. Az 1930-ban vb-ezüstérmes Monti így lett 1934-ben olasz világbajnok, és szintén Argentínából "importálták" annak a vb-győztes együttesnek egy másik tagját, Orsit. (Miközben egy Üllői úti magyar-olasz meccs előtt a Nemzeti Sport arról cikkezett, hogy azért lesz csupán két honosított futballista a vendégek keretében, mert az olasz közvélemény - a válogatottság tekintetében - a külföldiek ellen fordult.) Ez azonban szinte semmi sem volt ahhoz képest, hogy az 1962-es világbajnokságon már négy dél-amerikai szerepelt az azúrkék válogatottban; közülük Altafini brazilból, Maschio, Sivori és Sormani argentinból vált "dél-európaivá". Nem mellesleg Altafini szerepelt a brazil válogatottban is, sőt 1958-ban világbajnoki címet szerzett. A sárga mezes labdaművészek első diadalával záruló vb-n három meccsen játszott, ám az Altafini nevet hiába keresnénk a korabeli tudósításokban, mert a center a braziloknál még Mazolaként erősítette a támadósort. (Olaszországban ez a név - két z-vel - kiváltképp nem csengett rosszul, de "foglalt" volt.) S hogy miért ő lett a középcsatár? Mert Vicente Feola szövetségi kapitány megmondta Evaristónak, a Flamengo centerének: ha átszerződik Európába, akkor kihagyja őt a brazil keretből. Evaristo meg úgy döntött, hogy átigazol a Barcelonához.
Megint helyben vagyunk.
Elvégre a "Barca" hajdani legendás csatárötösét a következők alkották: Kubala László, Kocsis Sándor, Evaristo, Luis Suarez, Czibor Zoltán. (S a kispadon ott ült az 1956-ban szintén emigráló, ma a New Jersey állambeli Passaic városában élő Szalay Tibor.) Akadt közöttük egyetlen spanyol... De addigra a Milan már - Guttmann Béla edzővel együtt - megszerezte a svéd "három királyokat", Grent, Nordahlt és Liedholmot (miközben a szintén svéd Skoglund - Nyers István partnereként - az örök rivális Interhez került), majd elcsábította Uruguay 1950-es világbajnokát, Schiaffinót. Ő a vörös-feketék 1959-es bajnokcsapatában együtt futballozott már Altafinival is, de előbb még BEK-döntőt vívott a Real Madrid ellen. Valóságos világválogatottal állt szemben. Mert a fehérek nemzetközi garnitúrája korántsem Florentino Perez találmánya, a madridi hagyomány ebben a tekintetben ugyanannyi idős, akár a BEK (BL): fél évszázados. Talán nem véletlen, hogy éppen a királyi gárda hódított újra és újra az első számú európai klubtorna hőskorában... Azokban az esztendőkben Santiago Bernabeu elnök - "jobbkeze", Östreicher Emil közreműködésével - Madridba hívta az argentin kapus Dominguezt, az uruguayi középhátvéd Santamariát, a francia center Kopát (akiből azért is lett a Real Madrid jobbszélsője, mert Sándor Károly, alias Csikar hosszú tépelődés után nemet mondott a stadionnévadó elöljárónak Párizsban), az argentin összekötő Rialt, a brazil irányító Didit, a svéd középcsatár Simonssont, a brazil jobbszélső Canariót, és persze a két örök csatárideált, az argentin Di Stefanót és Puskás Ferencet. A készletre jellemző, hogy a kétszeres világbajnok Didi, valamint Simonsson alig-alig játszott, de Canario sem izzadt annyit az első csapat mezében, amennyit szeretett volna... Ez a garnitúra - negyvenöt-ötven évvel ezelőtt - pontosan annyira internacionális volt, mint a jelen nagy profi alakulatai, és 1960-ban minden egyes barátságos vendégszerepléséért 50 ezer dollárt kért a meghívótól. (Az akkoriban igencsak tekintélyes összeget túlnyomórészt meg is kapta, hiszen a hajdani Dream Team nem győzött hírverő meccseket játszani a világon.)
Mi a baj hát az Arsenallal?
Ez már csak azért is jogosnak tetsző kérdés, mert az olaszok egyre csak bővítették az arzenált: a hatvanas évek Internazionaléjában szép sorban bukkant fel Suarez, Maschio, a brazil Jair, az angol Hitchens, a spanyol Peiro - Valentino Mazzola fiát, Sandrót nem kellett importálni... -, és az a gárda mindmáig a kék-fekete klubtörténet leghíresebb együttese. A Milan a hatvanas évek végén a német Schnellingerre, a svéd Hamrinra, továbbá Sormanira tett, miközben már korábban itáliai sztárrá vált például a walesi John Charles, a német Helmut Haller vagy a ragyogó Pelé-dublőr, a "királyt" az 1962-es világbajnokságon tökéletesen helyettesítő Amarildo.
Szándékosan idéztem fel az ötvenes-hatvanas éveket, mert azt szokás emlegetni: akkor még nem terjedt el a "bizniszfutball". Annyira persze nem, mint a későbbiekben, de az üzlet már akkor is jelen volt, sőt meghatározta a labdarúgást. Végig lehet nézni a BEK-krónikát: a nagy klubtorna első tizenkét évében még véletlenül sem került ki máshonnan a győztes, mint Dél-Európából, és a külföldi játékosokra a legtöbb pénzt költő Real Madrid, Internazionale, Milan hármas valamelyik tagja a tizenkét alkalomból kilencszer hódította el a trófeát. (A Barcelona "csak" döntős volt, és két gólszerzője, Kocsis meg Czibor 1961-ben ugyanúgy járt a berni Wankdorf stadionban, akár 1954-ben. NSZK-Magyarország 3-2, majd Benfica- Barcelona 3-2 az egyik, illetve a másik döntőben...) A keletiek pedig egyáltalán nem rúgtak labdába - a BEK első "vasfüggöny" mögötti győztese 1986-ban a Steaua volt -, noha a magyar, a csehszlovák vagy a kiváltképp az Eb-ken remeklő szovjet válogatott hagyományosan a közvetlen élvonalhoz tartozott, ám klubszinten elsöprő erővel érvényesült a befektethető összegek közti hatalmas különbség. Hogy a szintén kiváló jugoszlávok sem tartottak lépést a nyugati klubokkal, annak más oka van; nevezetesen az, hogy az ország - a "tábor" többi tagjával ellentétben - sorra elengedte labdarúgóit külföldre, így a kluboknak újra és újra kellett építeniük csapatukat. Az elvándorlók leginkább Franciaországba szerződtek, miután Joszip Skoblar Marseille-ben "megágyazott" nekik. A csatár a hetvenes esztendők elején négy egymást követő évadban százhúsz gólt szerzett az Olympique színeiben; negyvennéggyel, harminccal, majd huszonhattal gólkirály is volt, "szerény" hússzal aztán már nem tudott az első számú mesterlövésszé válni.
A réges-régi előzmények tehát egybeesnek a mai trenddel - a nagyságrendek persze eltérnek, de az arányok kevesebbet változtak az összegek nagyságánál -, csodálkozni legföljebb azon lehet, hogy immár a sokáig izolálódó Anglia és Németország sem zárkózik el a külföldiek beáramlásától, s hogy orosz milliárdos a tulajdonosa a hagyományosan arisztokratikus Chelsea-nek. Nem mellesleg az angolok hajdani elszigetelődése csak annyiban igaz, hogy újabban La Manche-on túliak is futballozhatnak náluk. Mert az ottani első osztály történetének nevezetes alakjai közül Blanchflower, Law, Best, Giles vagy Dalglish - hogy csak néhányat említsünk - még véletlenül sem volt angol, sőt a Leeds 1975-ben BEK-döntőt játszó csapatában összesen nyolc skót, walesi és ír légiós (Harvey, Bremner, Giles, Jordan, Lorimer, Yorath, valamint a két Gray) szerepelt, csakúgy, mint
Jelzem, bármennyire nemzetközivé alakult is az Arsenal vagy a Chelsea, a leghíresebb angol szakírók egyike nemrégiben még több külföldit követelt a Premier Ligába. Brian Glanville azt vetette föl a World Soccer című szaklapban: miért nincs hatnál több brazil a Premier Ligában, amikor Olaszországban, Spanyolországban, Németországban egyaránt húsz körül van az első osztályban foglalkoztatott szambasztárok száma.
Ez még tényleg hiányzik.
Szinte minden más a Rajta, öregek! című hajdani magyar táncdalra emlékeztet: "A divat, az nem halad, csak visszaváltozik..."
Más minőség
Vannak manapság Magyarországon is légiósok, de az ő nevüket nemigen ismerik a világon, sőt jó részükét talán még idehaza sem. Nem egyszer azt sem lehet tudni: szerződésben állnak-e még a klubjukkal, vagy már távoztak nyomtalanul... A róluk készült 2005. tavaszi lista mindenesetre sokat mond.
Békéscsaba: Bozsovics, Drobnjak, Vasziljevics, Vilotics (mind szerb), Grujics (bosnyák), Miculescu (román), Simic (szlovén), Simunic (horvát).
Honvéd: Genito, Mano Mano, Marito, Miro, Patricio (mind mozambiki), Junior (brazil).
Debrecen: Bogdanovics, Kolakovics (mindkettő szerb), Habi, Tomic (mindkettő horvát).
Diósgyőr: Belényesi, Dianu, Siminic (mind román), Gáspár, Uray (mindkettő szlovákiai).
Fehérvár: Alumona (nigériai), Bozsics (szerb), Tudor (román).
FTC: Bajevszki (macedón), Botis (román), Kapic (szlovén), Penksa (szlovák), Vagner (cseh), Vukmir (szerb).
Győr: Binder (román), Peric (horvát), Priskin (szlovákiai), Sztepanovics (szerb).
Kaposvár: Andruskó, Oláh (mindkettő szerbiai).
MTK: Jezdimirovics, Lambulics (mindkettő szerb), Welton Silva (brazil).
Nyíregyháza: Celso, Thiago (mindkettő brazil), Geri (szlovákiai), Nikolic (horvát).
Pápa: Miclea, Mutica (román), Medved, Stevica (mindkettő szlovák), Szabó (szerbiai).
Pécs: Pavicsevics (szerb).
Sopron: Lazics (szerb), Szabó (szlovákiai).
Újpest: Popovics (szerb).
Vasas: Janjics (szerb).
ZTE: Kozmér (szlovák), Ljubojevics (szerb), Radu Sabo (román).
