A mély seb
Nem lehet a korban szokásos halotti maszkját gipszbe önteni. Csak a zárt koporsótól vehettek búcsút. Az élők lelkiismeretén mindettől csak mélyült a seb, amelyet - szó szerinti értelemben - végezetül a tehervonat kerekei vágtak József Attila testén. De a seb nem itt nyílt meg. Sokkal mélyebb és gyógyíthatatlanabb volt az, mint akár az a végső, a halált okozó, amelyet a testét feldaraboló vasszerelvények súlya okozott, amikor ebbe a meggyötört, mindig éhes, de az utolsó években öklendezve nyelő testbe bemetszett.
A költőhöz, aki földi sorsa befejezése után azonnal átlépett befejezett műve világába, kegyes volt halálon túli sorsa. De kegyetlen is. Lírája utóéletének eddigi hatvannyolc évéből jó negyvenet ő is diktatúrában töltött el. Költészetének egyik erős üzenetét, a szabadság iránti emberi, a lélek mélyéről felszálló igényt megcsúfolta a sors: egy diktatúra - kezdetben kegyetlen, majd cinikusan lazuló, de mégis embertelen diktatúra - hivatalos költője lett. Sokat idézték, kultikus alakká avatták, akik elárulták. Mindent megtettek érte, de mégis minden gesztusukkal megalázták ezt a költészetet. Roppant munkát végeztek el: napra pontosan feltérképezték és rekonstruálták József Attila életének tényeit. A lírai realizmus jegyében megszállottan keresték a realitás, az úgynevezett valóság nyomait, ezért szóról szóra olvasták a verseket. Megkeresték azt az utcasarkot, ahol úgy esett a fény, mint ahogy az a versben van említve. Hatalmas, ötkötetes eposzt írt minderről a területet felügyelő Szabolcsi Miklós. Szorgalmasan kutattak léhaságok után, antikvárius módra gyűjtöttek tücsköt-bogarat, ereklyéket, kávéházi számlákat, mosodai cédulát. Mindent, ami elterelheti a figyelmet a legnagyobb botrányról, arról a mély sebről, amely József Attila költészetében tátong.
A balatonszárszói balsejtelmekkel és sugallatokkal teli halált követően azonban az élők iránti kegyelet, majd a szocialista irodalom eszményei miatt gondosan kerülték a tabukat. Így a lelki betegség mélyén fenyegető devianciát, amely nem az erő és egészség kultuszát propagáló szocialista utópia része. A lélek mérnöki munkájáról beszéltek, mint egy szerkezetről, amelyet nem zavarhat össze a művészetben megbúvó mély seb, amely az emberiség sebe: hogy a betegségből is sarjadhat igazság, és a zavartnak tartott elme a jós kegyetlen éleslátásával szembesíthet olyasmivel, amit senki sem kíván látni. Aztán az ideológia által uralt értelmezés számára egy másik tabuterület épp a harmincas évek ideológiai sokszínűsége, a költő tájékozódásának, kísérletezéseinek közege volt. Zavart okozott az is, hogy a proletariátus költője inkább a lumpenproletariátus rétegéből és kulturális világából érkezett, mintsem az ipari munkásság közegéből. Kényelmetlen volt a vallással kapcsolatos kérdéseket is érinteni. Akárcsak a korabeli magyarországi pszichiátriához fűződő viszonyt. Mindezek a tabuk rengeteg félreértést, erőszakolt és hibás értelmezést hoztak létre, és - különösen Aczél György személyes rokonszenve miatt - hatalmi erővel vésték be a magyar kultúra emlékezetébe. A szocializmusban felnőtt közönség tudatában élő és az értelmezésekben tovább kísértő József Attila-képet azonban hatalmi célok manipulálták, ezért félrevezető még ma is.
A József Attila-kutatás 1989 után még a korábbi lendülettől hajtva hozott némi eredményt. Az értelmezések éles kritikai felülvizsgálata azonban nem történt meg. A tabu elmúltával a betegség botrányos elemei bulvárosodtak. Mintha egy korábbi félreértés ismétlődne meg a pszichológiai közelítés által, mint a szociográfiai olvasat szocialista kiterjesztése idején. Korábban az az illúzió vezette rossz irányba a kutatást, mintha József Attila sorsának tragédiáját át lehetett volna ruházni a kapitalizmusra, a tőkére, a kizsákmányolásra - és más hasonló szavakra. Mintha mindezért az osztályok közötti feszültség személytelen erői lettek volna felelősek. Ma, amikor visszatért a kapitalizmus világa, az osztályellentétek és a jövedelemkülönbségek nem kisebb mértékével, mint a harmincas években, történelminek is nevezhető zavarba jöttek ezek az olvasatok. A proletár utókor reménye értelmetlenné vált. A mély seb azonban, amely a társadalom és az emberi lélek találkozásának mély sebe, újra és újra nagyon is időszerű mint e költészet kihívása: a megértés feladataként tudósok és írók, illetve a cselekvés feladataként politikusok és választópolgárok számára. És nem vagyunk felkészülve erre a feladatra, mert a szocializmus negyven éve elaltatta bennünk a figyelmet és a gyanakvást.
A költő József Attila poétikai kísérletezéseiben sokféle területet érintett. Éles, fürge esze és nyugtalan figyelme - nyelvi zsenialitásától kísérve - díszként használta fel, szótárként kezelte a korabeli népi szociográfia vagy a szociáldemokrácia zsargonját. De ugyanígy építette be a pszichoanalízis és a tudományos szocializmus fordulatait, kliséit. Igyekezett kiemelni belőlük azokat az elemeket, amelyeket átpoetizálva szimbólummá, metaforává, metonímiává lehetett alakítani. Azt hiszem, József Attila autonómiatörekvése ezekkel a nyelvhasználatokkal szemben inkább díszítő elemekké avatta ezeket a nyelvi rétegeket. A szocializmus idején kiteljesedett értelmezések egy vékonyka, ennek a költészetnek csupán a felületén lebegő réteget abszolutizáltak, és láthatatlanná tették olvasataikkal azt a mély sebet, amelyet nem gyógyít be sem idő, sem kegyelem.
Megfigyelhető, ahogy egy-két generáció vallásos szövegként citálja József Attila verseit. Úgy használják, mint az imát. Akként skandálják, ahogy a mantrákat. És épp oly ingerülten utasítják el a megújító olvasatokat, ahogy a szent szövegek hívei blaszfémiának tekintik a szakrális textusok irodalmi értelmezését. Vagyis irodalmi szöveget nem irodalmi szövegként olvasnak. Azt hiszem, ez azért lehetséges, mivel József Attila belelátott abba a mély sebbe, amelyet saját árvaságának történeteként mondott el: egy csecsemőről beszélt, az éhségről beszélt, a szexusról beszélt. És a szeretetről, amely nem emberi érzés. Ebben a mélységben és töménységben már csak a költészet szólal meg, nem az irodalom. De ez már több is, mint költészet. Ezért válhattak versei vallásos áhítatot felkeltő médiummá. A mosónő fiának történetét mondta el. Az apátlan árváét. A fiúét, akit fel fognak áldozni. És annak az alázatáról beszélt, aki végül belenyugvással mond igent minderre. Ismerős elbeszélés ez, nagyon ismerős. A szolidaritás nagy története, amely az emberiség mély sebéről szól.
De ma nem aktuális.
József Attila
[ Ha a hold süt... ]
Ha a hold süt, a néma, siron tuli fény,
álmomba' kinyilnak a termek.
Kioson, kenyeret szel a konyha kövén
s majszolja riadtan a gyermek.
Csak a léghuzat ismeri - alszik a ház.
Les nagy szeme, reszket a térde.
Zsirok és köcsögök teje közt kotorász,
surranva, mint az egérke.
Ha belé-belereccsen a szörnyü kredenc,
ajkára repül kicsiny ujja:
könyörögne az irgalomért, de a csend
zord kürtje a zajt tovafujja.
Ez a zaj, ez a kín, e világrecsegés
nem szűnve, dühöngve növekszik.
Belesáppad a gyermek, elejti a kést
és visszalopódzva lefekszik...
Mire ébredek, ég a nap, olvad a jég,
szétfeccsen iromba szilánkja,
mint déligyümölcs-kirakat üvegét
öklével a vágy ha bevágja.
Elalél a fagy istene, enged az ég.
Már unja az ördög a poklot,
ideönti a földre kövér melegét -
zöld lángba borulnak a bokrok.
1936. márc.
