Papa-ügy: sok hűhó ennyiért?
Három és fél évvel később, 2000. október 29-én, egy nappal olajbizottsági meghallgatása előtt vették őrizetbe az ügyészségi nyomozók vesztegetés, hivatali visszaélés és államtitoksértés gyanújával. Újabb három év elteltével kezdődött meg a "Papa" fedőnéven elhíresült egykori főnyomozó büntetőpere, amelynek végén a Fővárosi Bíróság első fokon minden vádpontban felmentette. Azonban egy évvel és egy hónappal később (2005. március 31-én) a Fővárosi Ítélőtábla jogerős ítéletében mégis bűnösnek mondta ki a nyugalmazott alezredest egy-egy rendbeli közokirat-hamisítás és hivatali visszaélés bűntettében.
Tekintettel Sándor István büntetlen előéletére, az elkövetett cselekmény súlyára és az elkövetés óta eltelt időre, a jogerősen kiszabott 600 ezer forintos pénzfőbüntetés méltányosnak mondható. Akár a vád is és a védelem is elégedett lehetne a döntéssel. A bíróság végső soron bűnösnek mondta ki Sándor Istvánt, tehát az ügyészségi nyomozók nem egy ártatlan embert "hurcoltak meg, tettek tönkre". De, miután "az évszázad rendőrügyében" a bíróság végül is csak 600 ezer forint pénzfőbüntetés kiszabását tartotta indokoltnak, a döntés mégiscsak azt sejteti, hogy "Papa" mégsem egy olyan elvetemült, veszélyes rendőrbűnöző, mint amilyennek az eljárás kezdetén a hatóságok lefestették. Még akkor sem, ha az ügyészek valóban megalapozottan hivatkoznak arra, hogy "az ítélet nagyságát jelentősen befolyásolta (csökkentette) az elkövetés óta eltelt idő". Erre az ítélőtábla is rámutatott.
"Államtitok". Többnyire ezzel a szóval szerelték le az ügyészségen a Papa-ügyben érdeklődő újságírókat. A hivatalos indokolás szerint az iratok titkosításával részben azokat az informátorokat védték, akikkel egykor Sándor István operatív tisztként kapcsolatot tartott, és akik az informátorai lehettek, másfelől az alezredes elleni büntetőeljárást megalapozó adatokat titkosszolgálati eszközökkel összegyűjtő belső elhárítás embereit és érdekeit.
"Államtitok" - így hárították el a kérdéseket az illetékesek akkor is, amikor első fokon a Fővárosi Bíróság minden vádpontban felmentette Sándor Istvánt, s kitudódott: az ügyész egyetlen vádpont kivételével az összes felmentést tudomásul vette.
Egyetlen esettel összefüggésben jelentett be csupán fellebbezést a fellebbviteli főügyészség: fenntartották, hogy Sándor István 1997 májusában hamis tanúzásra próbált meg rábírni egy vele kapcsolatban álló férfit, későbbi vádlott-társát, hogy vallja azt: tőle foglaltak le az olajügyekben fontos bizonyítékokat tartalmazó táskát a Köztársaság téren, holott ténylegesen azt egy másik férfi adta át a rendőrségnek. Sándor - elmondása szerint felettesei tudtával és engedélyével - megszervezett egy színlelt közlekedés-ellenőrzési akciót, amelynek keretében lefoglalták a szóban forgó bizonyítékokat. Az elsőfokú bíróság szerint ezzel nem követett el bűncselekményt. Az ítélőtáblának más volt a véleménye. Néhrer Péter, a tábla tanácsvezető bírája szerint okirat-hamisítást követett el Sándor István azzal, hogy a hivatalos jelentésében - melyet később a nyílt eljárásban is felhasználtak - nem jelezte: a táskában talált bizonyítékokat ténylegesen miként foglalták le. Az igazság csak jóval később, annak az olajpernek a tárgyalása közben derült ki, amikor a szóban forgó iratokat bizonyítékként fel akarta használni az ügyészség. Miután bebizonyosodott, hogy törvénysértő módon szerezték be az iratokat, az adott ügyben eljáró bíróság törölte azokat a bizonyítékok közül. A csütörtökön kihirdetett jogerős ítélet indoklásakor az ítélőtábla úgy értékelte: Sándor István jogtalan előnyhöz juttatta a fent említett olajper egyik vádlottját azzal, hogy valótlan jelentést írt a lefoglalás körülményeiről és ezzel elérte, hogy a bizonyítékokat a perben ne használhassák fel.
Hegedűs László ügyvéd szerint e döntéssel nemcsak az a baj, hogy olyan tettért mondta ki bűnösnek védencét, amelynek elkövetésével az ügyészség még a fellebbezés után sem vádolta meg, hanem az is, hogy két, időben egymástól távoli eseményt összemos. Soha senki nem vizsgálta ugyanis, hogy Sándor István annak idején azért írt volna valótlan tartalmú jelentést, hogy ha egyszer elfogják az akkor még ismeretlen helyen tartózkodó gyanúsítottat, ne használhassák fel vele szemben a lefoglalt bizonyítékokat.
A jogban járatlan szemlélődő a jogerős ítélet után sem tudhatja teljes bizonyossággal, hogy mit gondoljon Sándor Istvánról, aki a csütörtöki ítélet után is koncepciós eljárásnak minősítette a történteket, és határozottan állította: csak azért ítélték el, hogy meghurcolásáért az államnak ne kelljen kártérítést fizetnie. S mit gondoljon arról az igazságszolgáltatásról, mely 2000-ben, még büntetlen előélete dacára, indokoltnak tartotta hónapokig letartóztatásban tartani, s olyan súlyos bűncselekmények elkövetésével gyanúsította, amelyekért akár tíz évre is börtönbe kerülhetett volna, majd háromévi nyomozás után sem tudta meggyőző bizonyítékokkal alátámasztani az ellene megfogalmazott vádat?
