Az ő érdeklődését a pszichiátria iránt belgyógyászi végzettségű, de a mentálhigiénével az elsők között foglalkozó édesapjának (a Lelki egészségünk című könyv szerzőjének) pszichológiai munkássága és Benedek István Aranyketrece keltette fel. Előbb neurológus lett, majd 1982-ben tette le pszichiátriai szakvizsgáját. Ekkor már a Lipóton dolgozott. Arról kérdeztem, hogyan alakult azóta az élete.

Amikor elkezdtem a pályámat, két főirány volt a pszichiátriában: a biológiai és a pszichoterápiás szemlélet. Az egyik szerint a betegségeket (skizofrénia, depresszió stb.) gyógyszerekkel kell kezelni, a másik szerint csak a pszichoterápia segíthet, mert a viselkedési zavarok oka a család, az iskola, a környezet. Rengeteget tanultam mindkét oldal kiváló szakembereitől, s ezeket az ismereteket integráltam magamban. Örömmel tölt el, hogy ez az integratív szemlélet mára már elfogadottá vált. Osztályvezető főorvosként is ennek a híve vagyok, és ezt szeretném továbbadni a fiataloknak. Előbb a Haynal Imre Egyetemen, most itt a Nyírő Gyula Kórházban tanítom a rezidenseket. A régi tanítványaim mára szép karriert futottak be.

Az osztályom már kisebb, mint a régi, több száz ágyas, s bizony áttekinthetetlen képződmények. Nálunk részlegek vannak, több profillal. Egyik speciális területünk a kényszerbetegség, melynek tudományos egyesületének központja is helyben működik.

Azért kezdtem patográfiákat, kórképeket írni, mert művészek, híres emberek példáján lehet megmutatni, hogy pszichiátriai betegségben szenvedők is képesek jelentőset alkotni. Sőt azt is meg lehet mutatni, hogy a fokozott érzékenység, a nyitottság a természet és a másik ember iránt, kifejezetten előny a művek születésénél. Ez nem azt jelenti, hogy ők mind elmebetegek voltak, de mivel velük a társadalom eleve elnézőbb, egy jó patográfia kiterjesztheti a pszichiátriai tények elfogadottságát, a pszichológiai szemlélet meghonosítását, segíthet destigmatizálni a többi pszichiátriai beteget is.

Az első patográfiám címe: "József Attila pszichiátriai betegségei". Engem már nagyon régen elgondolkodtatott, hogy vajon egy rendkívül súlyos kór mellett, mint a skizofrénia, hogyan lehetett megalkotni ilyen nagyformátumú költői életművet. A könyvemben aztán az eredeti dokumentumokat, adatokat felhasználva (különösen Bak Róbert orvosi összefoglalóját, József Attila Kozmucza Flórához írt leveleit és Kozmucza Flóra naplóját), s ezeket a modern pszichiátriai gondolkodásmóddal szembesítve, arra a következtetésre jutottam, hogy egy mai pszichiáter József Attilánál nem skizofréniát, hanem depressziót állapított volna meg. Ez a nagyon súlyos depresszió akár a pszichózis szintjét is elérhette. Emellett személyiségfejlődési zavara is volt, aminek kialakulásában a közismert életesemények játszottak szerepet. Jólesett, hogy a könyvről és a koncepcióról az irodalomtörténészektől számtalan megkönnyebbült nyilatkozatot, visszajelzést kaptam. Ők sem tudtak mit kezdeni a régi diagnózis és az életmű ellentmondásával.

A patográfia lehet "sikertörténet" is. Erről szól "Loyolai Szent Ignác, az önmagát gyógyító kényszerbeteg" című munkám. Az ő személyiségében sok kényszeres vonás már fiatal korában megjelent. Előbb tökéletes katona akart lenni, majd sérülése után a vallásban törekedett a tökéletességre, s mert tökéletesség nem létezik, belecsúszott a kényszerbetegségbe. Kényszeres gondolatok, kényszeres szorongások, kényszeres rituálék gyötörték. Aztán jelzés jött számára, hogy hol a határ. Ő ezt a fordulatot nyilván vallásosan értelmezte. A tünetektől megszabadult, de a kényszeres személyisége megmaradt. Merev, pedáns, erős kereteket tartó, önmagával és másokkal szemben szigorú, korrekt ember volt. Amikor az egyházon eluralkodott a rendetlenség, a szétesés, éppen egy ilyen ember kellett, aki keményen betartja a határokat. Hozzá csak a hasonló gondolkozásúak csatlakoztak. Kényszeres személyiségére építve a jezsuita rend megalapításával - már a rend szó is milyen jellemző, hisz a kényszercselekvés igen gyakran örökös rendezgetés! - olyan foglalkozást talált magának, amelyben saját patológiáját, kóros tüneteit pozitív értelemben élhette ki. Ez a sikeres szublimáció. Joggal tartja őt máig nagyra a katolikus egyház. A kötetet elküldtem Várszegi Asztrik főapát úrnak. Ő kedvező véleménye mellett azzal a hírrel is megörvendeztetett, hogy a papnövendékek egymás kezéből kapkodják a könyvet.

A "Pszichiátria másképp" című könyvemmel ugyanaz volt a célom, mint az előzőkkel, melyeket nemcsak szakmunkának szántam: elfogadtatni, hogy a pszichiátria nem valaminő különleges, elvarázsolt szakma, a pszichiátriai betegség nem valamiféle kiközösíteni való furcsaság, amitől az ember csak kerüljön minél távolabb, hanem az élet velejárója. A normalitás és a kóros között nincs éles határ. Sajnos az orvostanhallgatók a szakma kakukktojásának tekintik a pszichiátriát. Mintha le lehetne hasítani a testi orvoslásról: "Csak a megfelelő vizsgán legyenek túl, s akár el is felejthetem.". Ezt az idegenkedést szeretném oldani. Kicsit játékosan, kicsit a mindennapok pszichopatológiáját bemutatva, megkedveltetni az orvostanhallgatókkal a pszichiátriát. Az a célom, hogy az emlékezetükben rögzüljenek, helyükre kerüljenek a pszichiátriai betegségek, amelyek sokkal gyakoribbak, mint ahogy az egyetemi hallgató hiszi, s később is, mint kezdő orvosok gondolják. Aztán rá kell jönniük, milyen gyakran találkoznak a "lelki nyavalyákkal", és ha ezeket képesek kezelni, akkor a testi betegségeket is könnyebb egyensúlyban tartaniuk.

A költők, művészek vagy más híres emberek idézett "definíciói" olyan tökéletesek, hogy egy pszichiáteré sem lehetne pontosabb, csak kevésbé szellemes. Meg tudják ragadni a depresszió, a szenvedélybetegség, akár még a skizofrénia lényegét is. Ez kedvcsináló, hogy lám, akik nem tanultak pszichiátriát, azok is érthetnek hozzá. A hivatkozásoknál is azokat a szépirodalmi műveket ajánlom, amelyek, ha tudományosan nem tökéletesek is, ez nem is feladatuk, de a szakma lényegét megragadják. A filmeket is lehet pszichiátriai szempontból nézni. Az esetleírások, a betegektől való idézetek pedig mind valódiak. Én le tudom írni a tüneteket meg a terápiás módszereket, de nem tudtam volna így kifejezni azt, hogy ők mit éreznek, mit élnek át. Huszonöt év alatt az ember elég sok levelet, leírást kap. Ezeket eltettem, és az előadásaimhoz fölhasználtam. Éreztem, hogy ők az igazán hiteles emberek, ha rájuk hivatkozom, jobban meg tudom világítani egy-egy betegség lényegét.

A laikus azt gondolhatja, a pszichiáter csak ül és beszélget vagy hallgat, netán meg sem szólal, tanácsot meg főleg nem ad. Hát ez a világ legegyszerűbb dolga, nézi az órát, és azt mondja 50 perc után, hogy most vége, találkozzunk ekkor és ekkor, és fizessen. Hát akkor mit dolgozik? De félretéve a viccet, ha csak a pszichoterápiát veszszük, ez is egy nagyon komoly igénybevétel, akár csak a napi kórházi rutin a pszichiátriai betegekkel, mert ők azért mások, mint a többi beteg, többé-kevésbé kilógnak a társadalomból, valóban más hozzáállást igényelnek. És nyilvánvalóan nem lehet ezt úgy csinálni, főleg jól, hogy a szakmát, és jó értelemben véve a betegeket ne szeresse az ember. De tudni kell a határokat, hogy nem vagyunk képesek mindenkin segíteni, vagy csak egy bizonyos határig tudunk segíteni, a mi kompetenciánk eddig és eddig tart. De el kell fogadnunk és megértenünk a betegben a másik embert. Nem azt a hierarchikus rendet követni, hogy én vagyok a szakember, az orvos, a másik meg az, aki idehozza a problémáját, és majd én megoldom helyette. Kvázi én vagyok az okos, ő a beteg. Megmondom neki, hogy mit csináljon, s apja helyett apja, anyja helyett anyja leszek. Nem: az orvos-beteg kapcsolat olyan kommunikáció, ahol a betegnek is aktivizálódnia kell. Az nem elég, hogy kirakja az asztalra, hogy kérem szépen, nekem ez a problémám, ez romlott el, akkor most mit tegyek, javítson meg, doktor úr! Neki is muszáj dolgoznia. Egyrészt be kell látnia, hogy ő nem tökéletes, és valamennyire felelős azért, hogy hová, milyen helyzetbe került, és neki is akarnia kell változni és változtatni. Ugyanakkor az orvosnak azért kell alázatosnak lennie, mert ha valaki kinyitja, megmutatja magát, az hatalmas bizalom, amivel nem lehet visszaélni. Az orvosnak abban kell segíteni, hogy a beteg tudjon segíteni saját magán. A nem megfelelő együttműködés nemcsak a beteg "rossz" személyiségén múlik, hanem esetleg az elhibázott kommunikáción. Mindkét fél felelős a gyógyulásért. Nem vagyunk tévedhetetlenek.