Tetézi a bajt, hogy azokat az ismereteket, amelyek segítségével a problémák legalább megérthetők lennének, a társadalmak általában figyelembe sem veszik. Ilyen kicsi országban, mint a miénk, ahol éppen nagy társadalmi változások zajlanak, könnyen lehetne a kérdések megoldására alkalmas helyzetet teremteni, ha a politikusokat kulturálisan örökölt primitív hiedelmeik ebben nem akadályoznák meg.

Az emberré válás leglényegesebb tényezője az volt, hogy az egyszerű szerkezetű, minimális együttműködésű csoportok helyett az ember közösségben él, és az egyedek közötti versengés nagyobb része átalakult a közösségek vetélkedésévé. Lényeges része volt a közösség kialakulásának, hogy az emberi személyiség nem csupán a genetikai faktorok és néhány egyszerű környezeti tényező egymásra hatásából alakul ki, mint az állati, hanem a személyiség a közösséggel való folyamatos kölcsönhatásban formálódik, és kialakulásában a kultúrának van döntő szerepe. A legfontosabb közösség számunkra a család, legalábbis ez volt sok ezer éven keresztül. A családot nemcsak az apa, az anya és egy vagy két gyerek alkotta, hanem az egész rokonság; egymás közelében voltak, együttműködtek, egymással folyamatosan kommunikáltak, tradícióik voltak, rítusaik, erkölcsük. A modern világban ez megváltozott, a család átmeneti létforma, amelynek közösségi élete sokszor csak az utódoknak a megfelelő nevelői intézménybe: óvodába, iskolába történő precíz beadásából és a záróra előtti kivételéből áll, nem számítván a napi négy-öt órányi közös televízió-nézést.

Amikor a család még közösség volt, de a munkafolyamatok egyre fokozódó elkülönülése már nem tette lehetővé, hogy a család fiatalabb tagjai az életükhöz szükséges ismereteket a családdal együtt, közösen szerezzék meg, feltalálták az iskolát. Az iskolában valaki, egy idősebb, domináns személyiség, megtanított harminc-negyven gyereket írni, olvasni meg egyszerűbb számtani feladatokat megoldani. Ez nagyon praktikus megoldásnak tetszett, és gyorsan mindenféle iskolák alakultak, amelyek már akár egész tudományokat is képesek voltak nebulóik fejébe tölteni. Ekkor még nem voltak különösebb problémák az iskolával, mert a család belső közösségi tekintélye, hogy tagjai az élet legtöbb problémájára bevált megoldásokat ismertek és azokat készséggel adták át a fiatalabbaknak, még jól működött. A családnak kulturális dominanciája volt a felnövekvő egyén fölött, ennek minden előnyével és hátrányával. A szocializáció hosszú folyamata alatt az emberi személyiség olyan szerkezetű lett, amely általában nem került ellentétbe a családi közösséggel.

A mai család ritkán közösség, ha az, akkor nagyon kicsi méretű, és ha legalább ez megvan, akkor a tagjai sokszor nem igazán kötődnek közös hiedelmekhez, tradíciókhoz, erkölcsi elvekhez. Ezért a mai család beadja gyermekét valamelyik iskolába, mint ruhatárba a kabátot, és elvárja, hogy ott minden szépre, jóra, hasznosra és erkölcsösre megtanítsák. A mai család hevesen csóválja a fejét, amikor kiderül, hogy a gyereke nem tanul, drogozik, és furcsa szokásokat alakít ki. Mit csinál az az iskola?

Sajnos a kulturális dominancia hiánya miatt a legtöbb iskola nem képes valódi közösséggé alakulni, és pótolni a családi szocializációt. Az iskola még mindig azt hiszi, hogy egy közösséggel, tradíciókkal, erkölccsel jól ellátott helyről kapott néhány órára gyereket, akit majd minden szépre, jóra megtanít, csak figyeljen, legyen nagyon jó, és akarjon sokat tudni. Szegény iskola! Szegény család! Tanulás-élettani tudnivaló, hogy az ember gyereke, éppen úgy, mint a majmok gyerekei, nagyon sok közöttük a hasonlóság, csak domináns személyektől hajlandó tanulni. Ennek sok evolúciós értelme volt, mert a domináns személyiségek már vitték valamire az életben, tehát tőlük főleg jó dolgokat lehetett tanulni, az a kis szemüveges, tesze-tosza majmocska pedig saját maga is inkább támogatásra szorulna, nemhogy tőle lehetne valami hasznosat elsajátítani.

A majmoknál egyszerű a dominancia kérdése, az erősebb és furfangosabb egyedek dominánsak. Az emberi rangsor, a katonai szervezeteket leszámítva, sokkal szelídebb, és a rangsor egyes pozíciói szorosan kötődnek a közösséghez, a kultúrához, hiszen a domináns személyiségek kultúrát közvetítenek a generációk között. A régi nagycsaládban az időseknek teljes volt a kulturális dominanciájuk, mert hosszú életük, sok tapasztalatuk, ismeretük ezt vitathatatlanná tette. Amikor a családok az iskolára fanyalodtak, akkor sem volt sok probléma, mert amíg egyszerű ismeretekről, a betűk és a számok rejtelmeiről volt csak szó, egy szigorú tanító úr és a nádpálcája kielégítette a kulturális dominancia kritériumait. Amikor pedig az iskolának összetettebb tudnivalót kellett alkalmaznia, akkor jól megfizette tanárait, olyan életformát tett számukra lehetővé, hogy legyen alkalmuk és anyagi lehetőségük olyan szakmai ismeretek birtokába jutni, amelyek kulturális dominanciájukat biztosítják.

A komoly problémák most attól vannak, hogy a "család" már nemcsak tudás átadását kéri az iskolától, hanem nevelést, szocializációt, érzelmi biztonságot, erkölcsöket - csupa olyan dolgot, amelyekhez régen a gyerek a családban jutott hozzá. Erre az iskola nincsen felkészülve, és még világosan el se magyarázták neki, hogy megváltozott a szerepköre.

Súlyosbítja a helyzetet, hogy a megoldhatatlan feladatok elé állított iskolából kijövő, rosszul szocializált, hiányos ismeretű, érzelmileg bizonytalan, kevéssé erkölcsös gyerekekből is lesznek felnőttek, sőt egy részük éppen az oktatásban helyezkedik el. Gondolhatják az eredményt.

Az eredmény, hogy egyre többen gondolják azt, hogy az iskolának nincsen szüksége sok támogatásra, hiszen feladata csupán annyi, hogy őrizze a gyerekeket néhány évig, azután majd megtanulnak mindent az életben.

A politikusok segíthetnének, ha felismernék, hogy az iskola csak akkor tudja feladatait maradéktalanul ellátni, ha képes kulturális dominanciát kifejleszteni. Ha tanárai megbecsült, jól fizetett, legalább az orvosi kaszttal azonos szinten élő, nagy szaktudású emberek, akik anyagilag is megengedhetik maguknak a nagy könyvtárat, a jó számítógépet, a nyelvek tanulását, a nagy utazásokat. Ha ilyen lenne a tanárok helyzete, akkor a legkiválóbb fiatalok mennének tanárnak, mert ez sikerpálya lenne, érdemes. Ma ügyvédnek, bankárnak, médiaszereplőnek érdemes menni, aki tanárságra adja a fejét, azzal már eleve valami baj van. Sajnos és nagyon sajnos, hogy a politika képtelen generációnyi időtávlatokban gondolkodni és működni. A költségvetésben először kéne egy vastag szeletet az oktatásnak juttatni, hiszen ez határozza majd meg, hogy húsz év múlva milyen felnőttjeink lesznek, és a maradékot kéne a többi kérelmező között szétosztani.

Vannak ám csodák! Vagy húsz évvel ezelőtt a finn gazdaság valamiért lelassult, a közgazdászok számára is érthetetlen gazdasági problémák adódtak. Ekkor a finn parlament harminc százalékkal megemelte az oktatási tárca költségvetését, mondván, akármi is a megoldás, az oktatásnak bizonyosan lesz benne szerepe, és azt a pénzt előre oda kell adni.

Mindig irigykedem a finnek parlamentjére.