Gorbacsov általában gyakorlottan beszél. Most az őt megválasztó és programját kihirdető 1985. márciusi és áprilisi pártplénumok huszadik évfordulóján sem tesz mást. Hiszen már ezerszer mondta el ugyanazt. E pontnál azonban gyakran elveszíti önuralmát. Hiszen ő is és a kérdező is tudja, ha nem vág bele 85 áprilisában abba, amit később peresztrojkának hívtak, valószínűleg ma is ő az Szovjetunió Kommunista Pártjának (SZKP) főtitkára. Végül is szovjetvezetőnek ma sem lenne igazán idős. Hiszen még csak 74 éves. S akkor a párt élén eltöltött húsz évét, nemcsak Moszkvában ünnepelnék. Bizonyára a Népszabadságban is méltatná valaki az életművét. Gondolom, ha a történet a kijelölt pályán maradt volna, abban a cikkben talán szó lehetett volna arról is, hogy bizonyos habozás után végül is mennyit tanult a szovjet vezetés más szocialista országoktól, és hogy a mi nehezen kiizzadt kádári tapasztalatainkat is milyen bölcsen hasznosította már a kilencvenes években a haladó nemzetek közössége.

Másként alakultak azonban a dolgok. Gorbi magánember. Láthatóan a mai orosz vezetést nyilvánosan nem foglalkoztatja a peresztrojka emléke. Rendeznek néhány konferenciát, Torinóba meghívták egy emlékülésre az akkori politikai játékosokat, a moszkvai liberális lapokban előkerül néhány régi sztori. Ez azért nem túl sok.

A magyar vagy közép-európai beszédmód erről (ha persze egyáltalán előkerül e történet) kétféle. Az első egyszerűen (különleges) időjárási eseményként fogja fel a történteket. Amelyek körülöttünk, velünk esnek meg, de amelyek mégis függetlenek tőlünk. Bizonyos értelemben saját történelmi pályánktól elszakadva kerültünk egy nagy birodalom peremére. Szenvedtünk, de elég jól megtanultuk túlélni, amit lehetett. Azután a birodalmat főtűzoltója ügyetlenségből, tévedésből (?) felgyújtotta s mi meg kijutottunk, mielőtt a lángok igazán megpörköltek volna bennünket. Egy félszázad alatt egy szerencsétlen és egy szerencsés véletlen. Erősíti történelmi fatalizmusunkat, "kisnépi" tudatunkat. Ennyi és nem több. Miről kellene itt még töprengeni?

A második, mindezt tudva, a politikainál fontosabbnak tartja a kulturális fordulatot. Végül is itt - hogy a megszokott élet folytatódhasson - nem egy tekintélyuralmi rendszer omlott egyszerűen össze, nem egy junta generálisai vonultak vissza valamilyen szégyenletes katonai vereség után laktanyáikba. A mi vidékeinkre visszatért - mint koncepció, s nagyjából, mint valóságos lehetőség - a parlament, a magántulajdon, a jogállam, a sajtó- és szólásszabadság, a hitgyakorlás függetlensége, az utazás szabadsága, a magánszféra sérthetetlensége. E társadalmak - és Oroszország is, nemcsak Közép-Európa - ezáltal végül mégis egy más civilizációs erőtérbe kerültek (vissza). Ebben az értelemben a peresztrojka nem felettünk, hanem velünk és bennünk is történt.

Mindettől függetlenül persze Gorbacsov alapkérdésekben tévedett. Hiszen kezdetben elhitte, hogy a szovjet ember vagy talán csak az értelmiség titokban már régtől a szabadságról álmodik s most, hogy azt "nekiajándékozzák", tudja, hogyan kell élni vele. Hogy a nemzeti etnikai, törzsi indulatok kezelhetők. Valahogy egy percre sem kételkedett benne, hogy a pártnómenklatúra lemmingekből áll, akik vezérüket bárhova követik. Akár az elmúlásba is, s nem próbálnak meg - így, vagy úgy - nélküle is boldogulni. Láthatóan meg volt győződve arról, hogy a külpolitikában létezik méltányosság, és a pontozásos vereséget szenvedő vagy magát megadó fél szabadon elvonulhat. Hogy a hidegháborús korszak lezárásaként a másik fél elvben is el tudja képzelni az új világot - békejobbot kínáló egykori ellenfele pozícióinak megsemmisítése vagy felszámolása nélkül. Hogy Washingtonban valaha is lesz bocsánat arra, hogy valaki először Amerika történetében képest volt arra (és tulajdonképpen maradt a mai napig is), hogy annak területét fenyegesse.

A szovjet, s ma az orosz közvélemény persze mindezt elég árnyaltan ítélte meg, de a vélemények a peresztrojka hatásáról a legújabb orosz történelemre, miközben az egykori szovjet világ továbbra is gyorsan változik, már évek óta viszonylag állandóak. A változásokat 1985-ben az igen nagy többség igen lelkesen fogadta (talán csak a közvélemény egyötöde utasította akkor azt el). Az események kimeneteléről mintegy 1988-89-től oszlanak meg igazán a vélemények, és Gorbi negatív képe (amely a mai orosz világban igen erős) 1990-ben áll tulajdonképpen máig kikezdhetetlenül össze. A télen a 25 év alattiaknak talán egyötöde hitte, hogy el sem kellett volna kezdeni a peresztrojkát, míg a 60-nál idősebbek (húsz éve még ők sem voltak feltétlenül öregek!) többsége kifejezetten peresztrojkaellenes.

Gorbacsovnak persze van egy képe a történtekről, és pár hete, február 24-én a La Stampa című olasz lapban egy cikkben ezt ismét meg is fogalmazza. Némileg leegyszerűsítve, Gorbacsov szövege szerint október igazi forradalom volt, de a sztálini Termidor mindent összezúzott. Egy, a korábbi értékeket helyreállító programban a kötőszó a szocializmus és demokrácia között azonban felesleges, mert e fogalmak elválaszthatatlanok. Lehet, hogy van demokrácia szocializmus nélkül, de fordítva, biztosan nincs szocializmus demokrácia nélkül. Ő már ekkor tudja - amit a többiek nem -, hogy a két nagy baloldali erő, a kommunisták és a szociáldemokraták közötti korábbi szembenállás és elvi különbségek feloldhatók. S a peresztrojka lényege épp egy ilyen próbálkozás lehetett volna. Mint a Stampában írja, a reformok így is sikerülhettek volna (minden formáció átalakítható, az államszocialista is), ha nincs két kés a hátában. Az első a konzervatív szovjet puccsistáké (1991 augusztusában). A másikat - így Gorbacsov - "magukat demokratáknak nevező radikális kalandorok", vagyis Jelcin és liberális tanácsadói vágják többször is belé.

Maga a klasszikus reformok időszaka egyébként nagyon rövid. Gorbacsovot 85 márciusában választják meg. Áprilisban az első reformelképzelések még mérsékeltek: "gyorsításról" (uszkorenyije) van csak szó. Ezt kísérve jelenik meg a peresztrojka kifejezés 85 szeptemberében, majd ismétli meg egy másik pártplénumon, '86 őszén. S csak '87 januárjában lesz szó tisztán a peresztrojkáról, vagyis a radikális reformokról. Meghirdeti a "nyíltság" politikáját, a glasznosztyot. Vannak, akik úgy gondolják, hogy a beszédmód (látszat)demokratizálása helyettesítette a mélyebb reformokat. Mások szerint a kommunikáció, az elhallgatott múlt (fokozatos) megjelenítése, az igazgatás titkosításának visszafogása és a politikai másság elismerése magát a változások lényegét jelentette. Végül voltak, akik mindezt egyszerűen taktikai csaléteknek tartották az értelmiség mozgósítására, a magukat épp elsáncolni készülő régi pártmunkások bekerítéséhez. 88 őszén azonban már ott van az első nagy nemzetiségi konfliktus, a karabahi, és fokozatosan, de gyorsan láthatóvá válik a káosz. 1986-1988-ban ideiglenesen a támogatók furcsa szövetsége jön létre. Gorbacsov egyszerre építhet az értelmiség nyugatosodást követelő radikálisaira és a pártreformerekre, az "emberi arcú szocializmus" híveire. 88 végén azonban az egység megbomlik. Ezt szokták a peresztrojka második szakaszának nevezni. Kifarol mögüle a hagyományos szovjet középosztály, s azokból, akik akkor kitartanak mellette, később inkább ortodox liberálisok lesznek, és tulajdonképpen nekik a pártvezető igen gyorsan már nem lesz elég elszánt, következetes, s az ő ízlésük szerint még mindig túl sokat beszél a szocializmusról.

Gorbacsov 89 táján kétségtelenül az egyre türelmetlenebb újdemokraták és a birodalom recsegésétől-ropogásától megrémült, s ezért "visszakeményedő" szovjet elitek közé szorul. Közben saját bázisa is gyorsan fogy, egyre több híve áll át Jelcinhez. 89-90 telén - az akkori mérések szerint - Gorbacsov még mindenütt, a leginkább radikális Moszkvában is népszerűbb Jelcinnél. 90 nyarán azonban kezd lemaradni. 90-91-ben a "peresztrojka előmunkásai", vagyis a korábban őt követő, nevében a közvéleményben megjelenő jeles értelmiségiek nagyobb része már átáll Jelcinhez. Egy rövid időre Jelcin körül látszik kialakulni az a széles szövetség, amely 1985-1987-ben eredetileg még Gorbacsov mögött létezett. S ha nem is vette igazán komolyan, ott voltak még a kelet-európai pártvezetők. Akik talán jobban látták, hol dőlnek ki a rendszer cölöpei. Ők szóltak is. De (szerencsére, mondjuk mi) Moszkvában akkor sem figyeltek rájuk. Sőt tulajdonképpen - ma már úgy tűnik - a fejük fölött megegyeztek róluk. Az NDK összeomlása végképp meggyőzte Gorbacsovékat arról, hogy normális körülmények között nincsenek eszközeik Közép-Európa jóllakatására, lojalitásának meg(vissza?)vásárlására. Hát akkor hadd menjenek... De cserébe az amerikaiak ígérjék meg, hogy a NATO nem terjeszkedik Keletre, nem telepít ide új támaszpontokat, és a szovjet törzsterületek pedig cserébe érintetlenül maradhatnak. Mindent megígérnek neki. S persze később, amikor látják, hogy az oroszok ereje fogy, már Jelcin alatt az ígéretekről megfeledkeznek. De ez már egy másik történet.

Miért sikerült végül egy kisebbségnek a radikálisabb vagy erőszakosabb bomlást kiváltó reformforgatókönyveket kierőszakolnia? Egyértelmű válasz nincs. Vannak, akik szerint a mérsékelt támogatók 88 táján már visszariadtak az egésztől és a radikálisoknak a reformtáboron belül nem volt ellensúlyuk, s végül magukkal ragadták Gorbacsovot is. Egy másik felfogás szerint Jelcin hatalomvágya lehetett a kulcselem. Ő mindenáron győzni akart. Nemigen látta át a történések dinamikáját, és a köré csoportosuló radikális értelmiségiek egyre többször ütköztették Gorbival, hogy előzhessen. Végül kettőjük páros viadala borította fel a szekeret. Egyikük sem volt tisztában azzal, hogy a Szovjetunió felülről és belülről milyen könnyen megroppantható.

S nyitva maradnak a nagy taktikai kérdések is. Autoriter és demokratikus módszerek milyen keverékének alkalmazása lehetett volna akkor, vagy lehetne esetleg ma a posztszovjet térségben inkább célravezető? Lehet-e hinni korábbi külpolitikai ellenfeleknek, s egyáltalán a külpolitikában mi lehet a nemzeti önzés szerepe, s mekkora a közerkölcs játéktere? Kiragadható-e az államigazgatási elit kezéből a hatalom forradalom nélkül? S egy ilyen beindítása mivel járt volna? Polgárháborúval? Ki fizeti a számlát, mert az végül elmaradt? Csak a mai ukrán, grúz, kirgiz utcák tömegei (persze, mind másként)? Mivel jár, ha a radikális értelmiségnek - különösen, ha ezen értelmiség orosz-kelet-európai típusainak - a politika szabad teret ad? Mi lesz akkor az állammal?

Nem volt stratégiai terve - mondja Gorbacsov -, nem ezt akarta, s ő még mindig hiszi, megmaradhatott volna a Szovjetunió is. De a peresztrojka győzött, nyugodt a lelkiismerete. Megértette, merre mozdul a történelem. S nem fordult azzal szembe. Ez volt a legtöbb, amit tehetett.