Azt kértük számon rajtuk, ugyan mit képzelnek, hogy még vázlatos elképzelésük is alig van az új Nemzeti Színház mellé tervezett modern művészeti múzeum tartalmáról, a ccc + bogner nevű koronaszállító cég viszont már meg is kapta a busás megbízást a "műtárgyvédelmi program" kidolgozására.

Csúnya dolog volt, az szent igaz. De tanulságos. Az emlékezetes eset óta az ember már odafigyel a részletekre, és észben tartja, hogy múzeumot - a józan ész diktálta módtól eltérően - nemcsak akkor alapít a hatalom, amikor tátongó lyukat fedez föl a kultúra sűrű szövetében. Olyankor is kézenfekvő tett lehet az intézménygründolás, amikor valami egészen más cél lebeg a döntéshozó szeme előtt. Ez pedig a történelmi "jel" hagyásától a "közeli" cégek kistafírozásáig gyakorlatilag bármi lehet.

Hajlamos vagyok azt hinni, az informatikai minisztérium vezetését az egészséges versenyszellem vitte be a Jövő Háza zsákutcájába. Adott volt a helyszín, a budai Millenáris Park: a Fidesz-kormány presztízsberuházása, megterhelve a millenniumi kiállítás emlékével. Mi sem nagyobb kihívás, mint - ha már egyszer a költségvetés szeszélye épp az informatikai tárcának juttatta az ingatlant - épp itt csinálni valami egészen újat, előremutatót, olyasmit, ami csattanós válasz az előd múltba révedésére. A Jövő Háza ebből a szempontból zseniális ötlet. Csak rendesen meg kellett volna csinálni.

Az azonban, ami a Rózsadomb alján az elmúlt másfél évben történt, inkább tűnt kavarásnak, mint szervezésnek. Egymást váltó kreatív csapatok dolgoztak egyként titkos terveiken, miközben tempósan dőltek ki az ablakon a százmilliók. Most, hónapokkal a tervezett nyitás előtt az ember azt látja, amit évek óta mindig, ha az elnéptelenedett kiállítócsarnokokba veti a sors: a Fidesz lelakott örökségét, telve jól hangzó ígéretekkel. A látványos változástól mindig épp egy félévnyire vagyunk, és míg a pénz jól fogyott, sorban elmaradtak a valódi tettek. Most épp ott tartunk, hogy 800 milliós közbeszerzéssel keresnek installációkészítőket. Csak épp azt nem tudni, mi az ördögöt tesznek majd a díszletbe. Ismerős történet - vagy nem?

Ha ez így megy tovább, a mostani szociálliberális koalíció a következmény nélküli bejelentések kormányaként írja majd be nevét a hazai kultúrtörténetbe. A Jövő Háza körüli látványos pénzkidobáshoz képest pénzhiányban fuldoklik a jövő szempontjából kulcsfontosságú Nemzeti Digitális Adattár - pedig az internetes tartalomfejlesztés az egyik leglényegesebb tényező a magyar kultúrában; aki nem hiszi, kérdezze meg a gyerekét -, és erős csúszásban van a Nemzeti Audiovizuális Archívum is. És akkor még csak az informatikai tárca projektjeit soroltuk. Mert a szigorúan vett kulturális terület felavathatta ugyan a Művészetek Palotáját, harminc év alatt tán ki is tudja majd fizetni az ország, de nehéz feledni, hogy mindez az árokbetemetés jegyében történt. A döntést az előd hozta, a mostaniak csak nem hagytak gödröt. Cserébe viszont puszta bejelentés maradt a budai Vár világháborús romjának helyreállítása - pláne egy új épület emelése a koronázási ékszerek számára, orvoslandó végre a parlamentbeli mutogatás anakronizmusát -, a deklaráción kívül semmi sem történt az óbudai gázgyár kulturális negyeddé alakítása dolgában, és hiába az ökölharc a zenészek és az építészek között, ma is üresen tátong az Andrássy úti Divatcsarnok.

Nincs persze állampolgár, aki ilyenkor ne fogadná el az indokot, hogy a költségvetés takarékoskodni kényszerül, mert Brüsszel szigorú, és ha az ég a földdel összeér, sem lépheti túl az államháztartás hiánya az előre megszabott mértéket. Ilyen helyzetekben valóban nem nyílnak új múzeumok, nem alakulnak új intézmények, takaréklángra kerülnek a régiek. Viszont szűk milliárdért sem szokás a semmihez installációt ácsolni. Lehet persze, de aztán senki se csodálkozzon, ha a tett hosszú időre emlékezetes marad.