Magyarország nem ilyen hely. A rendszerváltozás óta minden koalíció kitöltötte a mandátumot. Kézenfekvő tehát a következtetés: erős a kontraszt a balti instabilitás és a magyar stabilitás között, "ennek minden következményével" együtt. Csakhogy ha az ember kézbe veszi a legfrissebb statisztikákat, különös dolgot tapasztal. Mind a három balti gazdaság nagyobb tempóban fejlődik, mint a magyar, mindháromnak kisebb az államháztartási és a folyó mérlegben mutatkozó deficitje. Az infláció az egyetlen mutató, amelyikben (már) jobbak vagyunk.

Ezúttal inkább magunkkal törődnék. Sajnos egyszerűen nem igaz, hogy a politikai stabilitás önmagában a jó dolgok forrása, míg a kormányok (kormányfők) ingatagsága a rosszaké. Meggyőzően hat ugyan azt mondani, hogy egy stabil kormány stabilan tud (négy vagy öt évre) tervezni és végrehajtani, szorítani, majd lazítani, de ennek a bölcsességnek papíríze van. Tudniillik lehetnek zűrzavaros állapotok a pártpolitikában, a parlamentben, a pártok egymáshoz való viszonyában, "borulhatnak" a kormányok kisebb-nagyobb bakiktól, ballépésektől, de akár szenvedélyek fellángolásától, etnikai nézeteltérésektől stb. - ha a gazdaságot hagyják autonóm módon élni (láncait levetni). És az embereket szabadon lélegezni. Egy gyönge kormány kevesebbet tud ártani; az erős meg csak hiszi magáról, hogy történelemformáló ereje van.

Jókedvűen gondolok vissza azokra az időkre, amikor a "strandkormányok" jóvoltából Itáliát Európa beteg emberének minősítettük, s nem figyeltünk arra, hogy a folyamatos kormányzati ingatagsággal a háttérben a kontinens egyik legversenyképesebb gazdasága növekszik fel.

De hát itt most rendszerváltó országokról van szó; Olaszország nem az. És ha épp közös élményt keresünk a Baltikumban, akár a stabil Magyarország rovására is, viszonylag könnyű fellelni. A három kis balti országot, mint közismert, erőszakkal terelték a szovjet akolba. De fél évszázadon át ott voltak. Amikor kivonultak, egyszerre vonultak ki a Szovjetunióból és a szovjetrendszerből. Iszonyú lendülettel kellett nekilátniuk az "újjáépítésnek", hiszen nekik még reformjaik se voltak. Azért engedték el, hogy úgy mondjam, a kapitalista kantárszíjat, azért lettek éltanulók tőkevonzásban, adópolitikában, informatikában. Azért képesek fermentálni ma az Európai Unió gondolkodását is, mert hajtotta őket a félelem, hogy ha a felzárkózásban (ami persze nehéz, lassú, történelmi távlatban szemlélhető folyamat csak) lemaradnak, visszakerülnek az oroszok röppályájára. E tekintetben teljes volt a nemzeti konszenzus, még ha a kormányok sűrűn váltották is egymást. Innen nézve a mostani észt kormánybukásnak szinte nulla a jelentősége. Bárki jön is, konokul ugyanazon a pályán marad. Mert ugyan mi más várható el egy olyan országtól (észt testvéreinktől történetesen), amely a két világháború között hatszorta akkora nemzeti jövedelmet tudott felmutatni, mint a rokon, akkor még paraszti Finnország, de újból függetlenné válván azt tapasztalta, hogy a szorzó megmaradt, csak épp a finn GDP lett hatszorosa az észtnek.