Balkanfieber
Mert a magyar válogatottnak akkor sem lesz több esélye a továbbjutásra, ha győz, és akkor sem lesz kevesebb, ha döntetlent ér el vagy veszít. (Az utóbbi eredmények esetében ezt úgy kell érteni, hogy ahhoz képest nem romlanak a kilátások, amilyenek azok - a hivatalos propaganda ellenére - már a kvalifikációs sorozat megkezdése előtt voltak.)
Az ellenfél egyébként enyhén szólva sem legyőzhetetlen. Noha játékosainak többsége egyenként többet tud és főként jobban kondicionált a magyar labdarúgók nagy részénél, a jelenlegi bolgár válogatott amolyan keleti profi csapat, amelyben megvan a kvalitás, de az hosszú távon nemigen realizálódik. A múlt évet például úgy zárta az együttes, hogy három győzelme mellett egyaránt öt döntetlent és vereséget számlált, s még akkor is képes volt belefutni a KO-ba, amikor - az akciók befejezésétől eltekintve - majdnem egy órán át már-már ragyogóan futballozott. Gondoljanak csak a svédek elleni Eb-meccsre (0-5)!
Meglehetősen kiszámíthatatlan tehát a vendégcsapat, azt azonban hozzá kell tenni, hogy tavalyi vereségeinek mindegyikét olyan vetélytárstól szenvedte el, amely más kategóriába tartozik, mint a magyar válogatott (a svédeken kívül a görögök, a csehek, a dánok és az olaszok múlták felül a balkáni együttest). Miközben honfitársaink, sajnos, kevésbé szeszélyesek: ők a vb-ket illetően 1986, az Eb-ket tekintve pedig 1972 óta ugyanazt produkálják... (Mármint hogy legutóbb tizenkilenc éve szerepeltek a világ-, és harminchárom esztendeje az Európa-bajnokságon.) Ráadásul a mostani garnitúra egyáltalán nem erősebb, mondjuk, a másfél évtizeddel korábbinál - sőt -, pedig Lothar Matthäusnál szenvedélyesebben egyetlen szövetségi kapitány sem kutatott minálunk futballisták után. A keretben jelöltek egész tömege fordult meg, így most - az érintetteken túl - aligha kaphatta fel a fejét bárki is, hogy a magyar csapat idei első vb-selejtezője előtt Dragóner, Kenesei és Simek kikerült, annyian voltak már hol benn, hol kinn.
A szakvezető pechje, hogy ma éppen az az ember nem játszhat, akihez a leginkább ragaszkodik. De bármilyen szerepet tölt is be a csapatban Gera, a távollétén nagyjából úgy múlik a siker, akár ezen az egyetlen meccsen a vb-részvétel. Ha a máltaiak szeptemberi vendégjátékát nem számítjuk - arra a mérkőzésre talán előre bekalkulálható a három pont -, el kell még menni Izlandra, majd Bulgáriába, s jönnek a svédek, továbbá a horvátok. A legkevesebb, ami mondható: bizony hosszú az út a kapitány hazájáig, Németországig...
Azaz valóban helyesebb volna eltekinteni a sorsdöntő jelzőtől, még ha - érthetően - sokakat elővett is a "bolgár láz", Matthäus nyelvén: a Balkanfieber. Hogy mennyi a sok, az persze relatív, mert a magyar futball jelenlegi vonzerejét tükrözi, hogy a tétmérkőzést nem a "szűkített" Puskás stadionban, hanem az annál is jóval kisebb befogadóképességű újpesti pályán rendezik. De az talán megtelik nézővel. És örömmel? Na, az lenne az igazán megfelelő: ünnepelni csöndesen.
A többit meg majd meglátnánk mindenre készen.
A "magyar" hatos szintén mai mérkőzése: Horvátország- Málta.
