Aránylag ritkán tűnik úgy, hogy él, vagy pláne (sőt!) élt valaha is a rock and roll ebben a városban.

(Görög Zita megnyerte a MÁV motorvonattenderét, Székhelyi József lebuzizta a tökrészeg Udvaros Dorottyát Havas Henrik Reggeli Tahó című műsorában, Gregor Bernadett beleszeretett Bokros Lajos százharminc pontjába.)

De szerda este Kirk Windstein, százhatvan centiméter magas, százharminc kilós New Orleans-i lakos másfél méterre tőlem haladt el, amitől én olyan erős izgalmi állapotba kerültem, mint az egyszeri fideszes, amikor Horn Gyula bejelentette, hogy vállalná a köztársaságielnök-jelöltséget.

Aztán Kirk Windstein és Feszítővas nevű zenekara elővezette koncertjét, amire, sőt: amelyre a súlyos jelző mindenképp kevésnek tűnik, szóval elővezette ezt a leírhatatlanul fájdalmas, végtelenül lelassított hard core-t, amit már régen meg kellett volna vennie kilóra (hehe) az összes keresztény egyháznak, mert a Bach-passiók óta ilyen szenvedéstörténet nem volt a zeneirodalomban. És ezt a zenei világot Windstein vizualice is szépen megjeleníti, a kopasz fejből bokrosodó ősz szakállal, kicsit sittes stílusú tetoválásokkal és rettenetes mennyiségű zsírral, mert ennyire súlyos zenét máshogy nem is lehet játszani, nyilván, mint százharminc kilósan.

Egy hónapra elég lett volna a Crowbar, normális esetben, de péntek este már Juhász Előd-i csavarral Pannonia Allstars Ska Orchestrára szökdécseltünk, már amennyire másfél liter magas minőségű vörös- és fehérborok, némi kóserszilva és három korsó sör szökdécselni engedi az embert, mondjuk inkább azt, hogy dülöngéltünk a Süss Fel Nap nevű, a nyolcvanas évek végi rettegett rockpincék sötét hangulatát nem hagyománytiszteletből őrző helyen (tényleg, felbukkan egy szó: pinceklub!: lambéria, faliújság, csocsó, szkájfotel, a fiatal Gyurcsány Ferenc sportszeletet és kávét kér Gizikétől a kis ablakon) tizenhat uszkve tizenhét éves skarajongók vagy kicsodák között.

Teljesen valószínűtlen időben, teljesen valószínűtlen körülmények között borult virágba minálunk a ska műfaj, mert ugye az országban még egy Prince Buster- vagy Skatalites-lemez megszerzése is lehetetlennek tűnik, és szerencsétlen sorsú népünk még a reggae-ről is Presser Gábortól meg Katona Kláritól hallott először.

Ahhoz képest most van legalább egy tucatnyi skapunk zenekarunk, meg itt a hagyományos jamaikai skában nem is gyöngén próbálkozó PASO, amellyel kapcsolatban feltétlenül megjegyzendő, hogy Lippi Brown fedőnevű dobosa úgy érti a műfajt, ahogy még senki magyar sem értette.

Szintén nehezen érthető fintora a sorsnak, hogy miként lett nekünk például egy hibátlan rockabilly-zenekarunk, a Mystery Gang, amelyik nemcsak színpadi jelenlétével süt az őshonos bánatos mikrofonmögött-álldogálók, az Erica C Dance School szintű kézimunka-tanfolyamokon elsajátított gyermekszínész-gesztusokkal hadonászó énekesek/énekesnők és egyéb éppcsakhogy-betanított szórakoztatóipari munkások hazájában, de látni való, hogy tökéletesen birtokolja azt a kultúrát, amelyet művel, nemcsak fejből nyomja le Ike Turner, Rudy "Tutti" Grayzell és a többi összes számát, de az ötvenes évekbeli texasi és louisianai autószerelő fiúk életének minden részletével is tisztában van, alighanem egy korabeli V8-as Chevroletet is össze tudna legózni. (Ilyen hosszú mondatot nehéz elemezni. Ez talán nem is egy mondat - írta ki a számítógép!)

Szóval szombatra Mystery Gang jutott és néhány levezető pilseni, that's what i call biztató rockandrollhét. És akkor még nyárig lesz Meteors, Meshuggah meg Leukémia is.

(Amikor ezt írom, éppen hatvanhatodik születésnapját ünnepli Mario Girotti, ismertebb nevén Terence Hill, a világ második legjobb színésze. Száz-éves továbbá Rejtő Jenő. Újabb érdekes adatokért hívják az ügyfélszolgálatot.)