Játszani
Játékként említik a másik kereskedelmi csatorna emelt díjas telefonokat fogadó betűrejtvényműsorát is, amelyen alighanem még az erősen alulművelt mohák is hahotáznának, és állítólag játék volt csupán az a tavalyi bokszgála is, amelynek során ringbe terelt, úgynevezett sztárok estek egymásnak mélyről fakadó, fröcsögő dühvel. Úgy tűnik, mostanában bármilyen nézőcsalogató, pénztárca-nyitogató vircsaft elrejthető a játék becsületes fogalma mögé.
Lassan elhisszük, hogy ez a játék.
Két könyv hever az asztalomon, az egyiket Moskovszky Éva írta, a címe: Sors és játék, a játék múltjáról, a játékkultúra fontosságáról szól. A másik Lázár Katalin munkája, ő egy sorozat második köteteként a Dél-Dunántúl népi játékait gyűjtötte össze. A könyveket lapozgatva kiderül, hogy amit manapság játéknak nevezünk, az régen nemcsak a kikapcsolódás, hanem a megismerés, a döntés eszköze is volt. Komoly szellemi erőket mozgósított.
Györgyi Erzsébet, a könyvek megismertetésében is segítő Kiss Áron Magyar Játék Társaság soros elnöke a kötetek bemutatóján azt mondta: ezt a szellemi erőt ma sem helyes nélkülözni. A játéknak nevelőereje van, értéket őriz és közvetít. Ebben a feszített korban a játékosság a túlélés egyik eszköze lehet. Mert levezet bizonyos feszültségeket is. Aztán arról is beszélt, hogy a játékkultúra szakemberei rendszeresen szerveznek konferenciákat, kiállításokat, és olykor-olykor játékelméleti tanulmányok is napvilágot látnak. Miközben törekvéseik egyre szélesebb körben találnak visszhangra és együttműködőkre, a játékok frontján sok a teendő.
Itt van például a Mikkamakka Alapítvány, amelynek munkatársai tíz évvel ezelőtt, nagy reményekkel kezdték el a munkát, szakmai kiadványok sokasága, tízezres látogatottságú játéktárak működtetése bizonyította, hogy értik a játék lényegét, életünkben betöltött helyét, szerepét. Támogatás híján azonban egyre-másra zárnak be a komoly szakmai teljesítményt felmutató Mikkamakka Játéktárak, a nyolc műhelyből mára három maradt.
A Máltai Szeretetszolgálat 1998-ban építette meg az első, játszóházzal kombinált, szociálpedagógusok segítségével működő, őrzött játszóterét Budapesten. Akkor úgy tervezték: öt év alatt nyolcvan hasonlót adnak majd át, főként a lakótelepeken. Jelenleg hat budapesti és hat vidéki üzemel, ezek egy részét a bezárás veszélye fenyegeti.
Egyre biztosabb, hogy a Millenáris körüli huzavonák miatt nem épül meg a park területén az a hatalmas játékközpont, amelyről már komoly tárgyalások folytak, és a Kőbányára tervezett gyermekszórakoztató központból sem lesz semmi.
A nagyvárosi gyerekek számára az egyetlen eredmény talán az, hogy a régi csőjátékos, életveszélyes játszóterek megújultak, és immár az európai normákhoz igazodnak. De aki erre büszke, az legyen szerényebb: nem történt más, mint elhárult az életveszély, továbbá a gyerekeknek nem kell a kutyák ürülékében henteregniük, a kezük sem fagy oda telente a csővázas rakétamászókához, és végre nem retkes roncsok között kell felnőniük. Aki meg a játékboltok felturbózott választékát említi eredményként, az másképpen büszkélkedik, ha az árcédulákra is vet egy pillantást. Végül aki a gyerekkönyvek növekvő számát dicséri, fusson át egy-két ezekben olvasható barkácsverset, ügyetlen fordítást, nézzen meg egy-két lejárt szavatosságú illusztrációt, és tárcsázza az ízlésrendőrséget...
Meglehet: most a két új, játékkal foglalkozó könyvet, valamint a játékkultúra területén dolgozó civil szervezeteket, köztük például a Kiss Áron Magyar Játék Társaságot, a Székesfehérvári Babaházat vagy a kecskeméti Szórakaténusz Játékmúzeumot és annak sokoldalú programjait illene dicsérnünk, de a játékkal kapcsolatos rossz hírek hallatán befészkeli magát az emberbe egy érzés: nemtörődöm, alapértékeken spóroló ország ez, amelyben a játék lehetősége egyelőre főleg az evolúció leendő csúcsragadozóinak jut. Éljenek tehát a szőkék, a barnák, a kopaszok, éljenek az egymást püfölő sztárok, és persze éljenek az átlagnál intelligensebb mohák!
