Meg is indul az akció, ám a helytartói palota pincéjében egy másik, hasonló céllal érkező szervezet tagjaival találkoznak. Verekedésbe forduló vita kezdődik, mert mindkét társaság magáénak hiszi a túszejtés jogát. A főhős kétségbeesetten próbálja őket szétválasztani: testvérek, ne egymással veszekedjetek, hiszen van közös ellenségünk! Mindkét csapat megáll egy pillanatra, és egyszerre kiáltják egy harmadik lázadó szervezet nevét. A római őrök a háttérben fejcsóválva nézik az egészet, aztán elviszik a közös fellépésre biztató Briant.

Abszurd humor, ilyen a valóságban nincs. Legalábbis így gondolhatnánk. De nem. Még alig száradt meg a tinta a legutóbbi - sokadik - "agrárbéke-megállapodás" papírján (amelyet egyébként a főszervező gazdaköri elnök nevére átírt Kossuth-nótával, szertelocsolt pezsgővel ünnepeltek a tüntetők meg a "szimpatizánsok"), amikor kiderült, hogy a '48-as ünnepségek előestéjéig három héten át tartó termelői demonstráció eredményével két agrárszerveződés egyáltalán nem ért egyet, s a maguk részéről alighanem folytatják az akciót. És úgy egyáltalán nem mellékesen elképzeléseket emlegetnek arról, ugyan miért is szaladt váratlanul aláírni a dokumentumot a gazdaköri elnök.

Furcsa helyzet. Hogy értsük: a demonstrációs bizottság március 11-én, pénteken azzal állt fel, hogy megállapodás nincs, aztán két nap múlva mégiscsak lett. Ez alatt a negyvennyolc óra alatt alighanem történt valami. Vaskos pletykák terjengenek erről, a most akcióra készülő szervezetek képviselői utólag már szinte alig burkoltan személyre szóló ajánlatokról, politikai és üzleti háttéralkukról beszélnek. És alig van okunk, hogy feltételezzük: legalábbis részben nincs igazuk.

A magyar agrártermelés kemény harcot vív a fennmaradásért. Ezt a küzdelmet a nyilvánosság előtt az érdekképviseletek jelenítik meg. Ha ezek bejegyzett címeinek sorát nézzük, ilyen szerveződésből ma a mi hazánkban nagyjából hatvan működik. De aki csak kicsit is ismeri a viszonyokat, tudja: közülük talán ha öt-hat vehető komolyan, a többi - néhány tagjával a háta mögött - az éppen aktuális viszonyok tudatában csapódik ide vagy oda.

A most újra demonstrációt hirdető sertésszövetség elnöke azt állítja, érdekkörük lefedi a hazai élő disznóhúspiac harmadát. A kérdésre viszont, hogy akkor miért nem lépnek egységesen az "ellenség", a beszállítói árakat leszorító nagyfelvásárló cégek ellen, azt válaszolja: túl sok itt a belső érdekütközés. Nyilvánosan nem meri kimondani senki, de tény: a magyar agrárium talán legnagyobb rákfenéje, hogy itt mindenki csak a saját könyvelését nézi. Miközben felkent ágazati képviselői az összefogásról szónokolnak, az egyes termelő a maga részéről mindenféle erkölcsi gátlás nélkül tesz beszállítói ajánlatot a felvásárlónál akár a közvetlen szomszédja, netán üzleti partnere árai alá. Megteszi még akkor is, ha ezt - legalábbis elvileg - előre megkötött értékesítési szerződés zárná ki.

Ez Európa boldogabbik részén lehetetlen volna. A szerződés és annak korrekt betartása a mérce arrafelé. Ha valaki egyszer a másik ára alá alkuszik, az kiesik a rendszerből. Nálunk az ágazatban egyelőre az uralkodó műfaj az abszurd, de ez már nem Brian életéről, hanem több tízezer magyar család jövőjéről szól. Még nem tudni, mikor fordul az előadás tragédiába.