Azonban ahogy létezésünk egyre lényegesebb kérdéseire keresnénk a jogszabályokban választ, úgy tapasztaljuk, hogy a törvény szövete - ha nem is feslik fel, de - kétségbeejtően elvékonyodik. Vitathatatlan, hogy megunt tárgyainkat eladhatjuk vagy akár el is dobhatjuk, jogi sorsukról mások jogainak és az állam rendjének tiszteletben tartása mellett szabadon döntünk.

De jogunkban áll-e vajon saját halálunkról rendelkezni? Elvethetjük-e magunktól az életet - legsajátabb javunkat -, ha terhét már nem bírjuk tovább hordani? Egyszerű a képlet, ha saját kezünkkel vetünk véget szenvedéseinknek. Az öngyilkosság, pontosabban annak kísérlete a mai jogrendszerekben nem számít bűncselekménynek. Ez azonban nem mindig volt így, a felvilágosodás koráig az öngyilkost egész Európában bűnelkövetőnek tekintették, akinek testét változatos és lealacsonyító büntetésekkel sújtották, vagyonát pedig elkobozták. Voltaire viszont már azt vallotta, hogy a megbecstelenítő procedúra csak az özvegy és az árvák számára jelent újabb fájdalmat, a vagyonelkobzás pedig egzisztenciálisan is ellehetetleníti a hátrahagyottakat. Beccaria, a modern büntetőjog atyja az élet önkéntes befejezését erkölcstelennek és bűnösnek tartotta, azonban nem látta értelmét büntetés alkalmazásának. Ahogy azt sem büntetjük, aki kivándorlással szakítja ki magát az állami kötelékekből; az öngyilkos sem szolgál rá a törvény szigorára, hiszen - a kivándorlóval szemben - legalább javait hátrahagyja a közösségnek. A jogtörténet azt tanítja, hogy az öngyilkos büntetendőségét a világi hatalom az egyház befolyására vezette be, amely a halál önkéntes választását Szent Ágoston óta halálos bűnnek tartotta. Napjainkban azonban nyilvánvaló, hogy a szekularizált államnak és jognak nincsen dolga az öngyilkossággal, annak megítélése kizárólag az egyén lelkiismeretére tartozik.

Az eutanázia esetében azonban jóval bonyolultabb a probléma, hiszen itt másnak kell kioltania az elviselhetetlen életet. A haldokló tragédiája többnyire éppen abban rejlik, hogy már képtelen akaratának megfelelően cselekedni, ezért másra kell bíznia a halálát. Teljességgel mindegy, hogy injekciós tűvel vagy a lélegeztetőgép kikapcsolásával, aktív vagy passzív módon, de mindenképpen egy másik személy, tulajdonképpen kívülálló kezébe teszi le a végzetét. Aki pedig mást megöl - akár annak kérésére is -, az tabut sért. Az emberölés tilalma valószínűleg a legősibb előírás, amióta az ember közösségekben él.

Nem tekinthetjük hitelesnek azokat az elemzéseket, amelyekben arra hivatkoznak, hogy az eutanázia bizonyos országokban jogilag megengedett, másokban pedig büntetendő. A "jó halál" - amely formálisan mindig emberölést valósít meg - azokban az államokban is a jogrend perifériáján található, amelyek a közvélekedés szerint eutanáziapártiak. A tényleges jogi szabályozás akár Hollandiában, akár Belgiumban vagy Svájcban jóval összetettebb és főleg szigorúbb, mint ahogy a felületes híradásokból megismerhető. Az emberi élet büntetőjogi védelme ugyanis az egyik legalapvetőbb civilizációs vívmány. Aligha létezhet társadalom olyan előírások nélkül, amelyek tiltják embertársunk életének önkényes elvételét. Ennek szükségességét azonban nem magasztos erkölcsi elvek indokolják, hanem az emberi természet kivételes agresszivitása. Ezen a téren bizonyosan rosszabbak vagyunk az állatoknál, mivel a magasabb rendű emlősök közül egyedül a patkányok támadnak olyan gyilkos hévvel fajtársaikra, amely az áldozat pusztulását eredményezheti, a gyilkolás hatékonyságában pedig természetesen könnyedén túlteszünk a patkányokon is. Hogyan is mérhetnénk a fogat és a körmöt az atombombához vagy akár egy pisztolyhoz? Mindennek fényében akár azt is megállapíthatjuk, hogy az intézményes életvédelemnek az emberi faj esetében evolúciós jelentősége van.

A jog azonban soha nem volt annyira merev, hogy ne engedett volna kivételt más megölésének a tilalma alól. A végszükségben, jogos védelmi helyzetben, háborúban elkövetett emberölés mindig büntetlenséget élvezett.

Kérdéses, hogy az eutanázia is ilyen kivételnek tekinthető-e.

A büntetőjog az emberi életet biológiai alapon oltalmazza - nem is lehet ez másképpen, ha a lehető legátfogóbb, bármiféle hátrányos megkülönböztetés nélküli védelmet kívánunk elérni. A büntetőjog tehát - némileg leegyszerűsítve - az emberi testet védi. Azonban az ember nem azonosítható kizárólag a testével, nem definiálható egyszerűen élőlényként, még akkor sem, ha magasabb lényegünket vitathatatlanul élettani működésünk hordozza is. Létezik valami, ami a testünkön túl sajátosan emberi. Ha alkotmányba írjuk, hívhatjuk emberi méltóságnak.

A tankönyvekben gyakran írják azt, hogy az eutanázia megengedhetőségét a haldoklás sajátos állapota alapozza meg, amikor a feltétlen életjog - a test joga - a méltóság mögé kerül.

De hogyan bírjuk szóra a méltóságot, ha a test már nem képes megszólalni?

Terri Schiavo sok sorstársához hasonlóan már nem beszél. Talán nem is szorult volna erre, hiszen számtalan szószólója akadt. Az eutanázia talánya ellenállhatatlanul izgatja az írástudókat, a papokat és a farizeusokat. Nincs is élvezetesebb, mint más nyomorúságán köszörülni elménket és nagyravágyásunkat. Érdeklődve kapják fel fejüket a hatalom vágyói és birtokosai is: a haláltól és a szenvedéstől való félelem vallásokat hívott életre, miért éppen politikai tőkét ne lehetne belőle kovácsolni?

Amiről mindannyian megfeledkeztek, az pusztán annyi, hogy a méltóságáról folytatott vitában éppen Terri vált tehetetlen, kiszolgáltatott tárggyá, amire bármilyen ideológia sallangja tetszés szerint ráakasztható. Ki gondolná, hogy az elgyötört test ennyi hazugságot elvisel?

Hajoljunk közel, vagy inkább: térdeljünk le. Így talán meghallottuk volna őt is a hangzavarban.

A szerző ügyvéd, egyetemi oktató