Az ilyen nagy és ünnepi kérdésekre nem érkeznek gyors válaszok, feltehetők azok most, és feltehetők öt év múltán is. Nem változott az sem, hogy amilyen természetesnek tetszik, olyan különösen figyelemreméltó az első kérdőre vont tag: az ateizmus terjedése, mint amely önvizsgálatra kell, hogy késztesse a katolikusokat. Az ateizmus a kérdéssel foglalkozók szerint ugyanis visszaszorulóban van, amennyiben az aktív istentagadást, a vallásos világkép tételes és szenvedélyes cáfolatát értjük rajta. És ez sok elkötelezett keresztény szerint nem jó jel. A Vatikán jelenlegi hangütésével elégedetlen hívő szellemi emberek közül többeket egyenesen aggaszt. Annak jeleként értékelik, hogy megkerülhetővé lett a katolicizmus, miközben pedig a hit vágya, az istenélmény keresése világszerte erősödni látszik. Csak éppen nem a nagyegyházi keretek között keresi ez a hit iránti vágy a kielégülését. Amiként a tiltások sokaságán keresztül állító keresztény dogmarendszer is egyre kevésbé talál utat a fiatalokhoz. Jézus viszont igen, de még inkább valamiféle Atya-kép utáni vágy - mondják a teológusok is.

A húsvét életvalósága mintha éppen e jelenséget illusztrálná. Egyre nehezebben érezhető összefüggés a népi ünnep, a nyuszisimogatás, a csokimajszolás, a locsolkodó mulatozás, illetve a harangok zúgása, a harmadnapi feltámadás között. Felállítható még a mátrix, amelynek része a népi termékenységmágia egyfelől, továbbá a tavasz érkezése, a hús vétele, valamint az emberiség keresztény fele számára adatott legnagyobb misztérium, a feltámadás. Ez még összejön. De nagypéntek, a harangok hallgatása, majd az egykori "politikai gyilkosság" már a legtöbbeknél a böjt sorsára jut: nem megszegik, egyszerűen elfelejtik. Mint ateisták a hittel való vitát.

Itthoni egyházi beszédekből is megismerhető a helyzet. A reakciók prófétai dühvel fogalmazódnak, a konzumidiótákra és a halál kultúrájának terjesztőire szórják az átkot, és csak távolabbról érkező hangokra is figyelve tudhatjuk meg, hogy a bűnösök ostorozásánál a keresztény világban sokan már beljebb jutottak.

Például a jezsuiták tíz évvel ezelőtti (igen ritkán tartanak ilyet) általános rendgyűlésén Peter-Hans Kolvenbach generális, aki szerint a "régi és új valósággal szembesülve" az evangelizálás területén "szóhasználatunk elvesztette biztonságát", hogy "dadogva keresi önazonosságát egy teológia", amely korunk emberét is eredményesen megszólíthatná. A jezsuita rendfőnök szerint ennek döntő része van abban, hogy számos kortársunk nem tekinti az egyházat az emberi problémák hitelt érdemlő magyarázójának. A jezsuiták belülről, Hans Küng immár inkább kívülről kritizál. A II. vatikáni zsinat, illetve XXIII. János egykori teológiai tanácsadója kegyvesztett lett. Álláspontja azonban nem változott: "A katolicitásnak Pál apostoltól kezdve lényege, hogy Péter is elmondhatja az igazságot. Hogy tehát szabad rákérdezni ama tévedhetetlenségre, melynek hite a születésszabályozástól az abortusz kérdésén keresztül a haldoklók segítéséig menő kérdésekben gyakoroltatik, hogy ezt valóban a mi Urunk, Jézus adta-e valamelyik egyházi instanciának. Ebben sok ember kételkedik; ezek tehát kritikus kérdések. Az egyház sora azonban akkor fordul rosszra, ha nem lehet kritikus kérdéseket felvetni, hiszen előbb vagy utóbb ezek áttörnek. Kétségtelen, hogy a katolikus egyházi vezetés a jelenlegi pápa alatt rendkívül sokat veszített hiteléből, amit annak idején, XXIII. János és a II. vatikáni zsinat alatt felhalmozott. Remélem azonban, hogy eljön az idő, amikor ráébrednek arra, hogy egyházunk hajója talán túlontúl jobbra térült el, és hogy e belátás nyomán újra az ésszerű, keresztény és emberi közép felé kell kormányozni."

Az itthoni egyházpolitikai élet ismerői számára minden kommentár nélkül követhetők Küng professzor gondolatai. De azért annál többről is szólnak, mint amit mi azonnal le tudunk fordítani belőlük. A hitet keresők és az egyházak között sokak által leírt és innen is, onnan is fájdalommal, keserűséggel tapasztalt kommunikációs holt tér bonyolultabb, finomabb jelenség annál, mint amilyennek az itthoni - kárpótlással, iskolafinanszírozással prózaivá nyomott, gyakran választási lángpallosforgatássá fajuló - helyzet mutatja. A világban és nálunk is a hit- és istenélmény iránti vágy ennél sokkal fontosabb jelenségeket produkál, és a napi politikai zsetonoknál jóval nagyobb formátumú téteket tesz fel. Olyanokat, mint társtalanság, boldogság, víziókra való képesség. Kívülről és belülről, bevizsgálva és megérezve egybehangzóan jön fel a tétel, amely szerint az egyházak befolyása az európai kultúrkörben csökken, miközben a vallásosság, a "magam módján keresem és tisztelem az Istent" tartalmú hit terjed. Ezt lehet úgy is értelmezni, mint a fogyasztói társadalom diadalát az erkölcsi követelményeket is támasztó vallások felett. Hogy tehát ki-ki megkeresi a saját magának kézre álló istenhitét. Kéthetes kurzussal és némi gyakorlatozással privát megváltásra fizetünk be. De úgy is kezelhetjük a helyzetet, hogy az élettől túl nagy távolságot tartó - különösen igaz ez a szexuáletikára, ideértve a fogamzásgátlók használatát vagy a házasságon kívüli nemi kapcsolatot - egyházak (elsősorban a katolikus) magukra hagyták a híveiket, akik viszont nem tudnak lemondani a transzcendencia olyan kultúrájáról, amit a vallások képviselnek. A kérdés, hogy a racionalitáson túliság milyen kultúráját választják majd az emberek.

Két agykutató kísérletét idézi fel bennem a helyzet. Andrew Newberg és Eugene D'Aquili ferences rendi apácákat és tibeti buddhista szerzeteseket figyelt meg meditáció közben. Az apácák általában egy szent szövegre vagy imára koncentrálnak, míg a tibeti buddhisták egy képre összpontosítanak ilyenkor. Gyorsan lebomló, enyhén sugárzó anyagot adtak be a meditálóknak vénásan, mert az agy, ha működik, intenzíven cukrot fogyaszt, s az aktívabb területek így ebben a vizsgálatban erősebben sugároznak. A meditálókról "agylenyomatot" készítettek először nyugalmi állapotban, majd meditáció közben. A jelek azt mutatták, hogy az agy úgynevezett figyelmi területei aktivizálódtak, ami természetes is, hiszen a meditáció nagy koncentrációt igényel. Eközben viszont az agynak az a területe, amelynek segítségével az ember önmagát elhelyezi a térben és időben (ez a felső fali lebeny), teljesen kikapcsolt. Nem adott le jeleket.

Mintha ez történne az egyházi hivatalossággal is. A maga sajátos területén működik, miközben tértől és időtől egyre inkább függetlenné válna, kikapcsolna. (Kiegészítés: az igazsághoz tartozik, hogy a világegyház ismerői nem győzik hangoztatni, hogy Latin-Amerikában alapjában más a helyzet, mint például Európában...) Ha valaki bizalmatlan az agykutatók megfigyelései iránt, és egyébként is valamiféle vulgármaterialista fílinget érzékel az ilyesfajta mesterkedésekben, annak idézem Móricz Zsigmondot, aki szerintem ugyanezt a jelenséget írta le a maga korában, amikor reformátusként elkísérte katolikus feleségét Rómába pápai kihallgatásra: "Szent Péter temploma oly óriási, minden eddig látott templomnál annyival nagyobb, hogy az ember, pláne egy hívő lélek, mint a feleségem, szédülve néz föl. Tágra nyílt szemmel egész gyermekké, bérmálásra dobogó szívvel siető kislánnyá vált. Nagyszerű természeti jelenségként hat a templom, s amellett oly derült, világos, felemelő, hogy az ember valami téremlékhez hasonlítja. Oly nagy az alapterülete - súgtam neki a főoltár előtt -, mint a lányfalusi kertünk. Egy pillanatig nézett, aztán ellenállhatatlanul kezdett nevetni. Később kiderült, hogy ő a tengerhez, a hegyekhez hasonlította, beláthatatlannak érezte a távolságot, amit lát, horizontális irányban és a kupola csodálatos csúcsáig, s hallatlanul groteszknek s gondolom, önzőnek érezte az én kertemhez való hasonlítást. Este, a számításoknál, kiderült, hogy a kert egy ötödével még nagyobb, mint a templom által befödött terület, s ez egy újabb csalódást okozott neki."

Ahogy az agykutatók tapasztalatai szerint erős vallási érzés megjelenésekor az első fali lebeny kikapcsol, úgy tapasztalható egyre kevésbé, hogy a templomi terek hétköznapi megfeleltetésekben is otthonosak lennének, hogy bármiféle "lányfalusi" szolgalmi utakat engednének a valósághoz...

Móricz XI. Piusszal találkozott annak idején feleségét elkísérve. A mostani egyházfő, II. János Pál pápasága több mint negyed évszázada alatt több mint tizenhatmillió embert fogadott így, személyesen. A világ minden lehetséges nyelvén szólított meg bennünket, s az újraevangelizáció szándékával személyesen kereste fel lényegében a teljes keresztény világot. És mégis: visszatérően kommunikációs nehézségekről szólnak a bírálatok. Nemcsak őt, hanem általában az intézményes nagy egyházakat illetően.

Miközben sohasem volt gazdagságú az ökumenikus párbeszéd, miközben II. János Pál a zsidóságot úgy nevezi meg, hogy bizonyos szempontból ők a keresztények idősebb testvérei, és a pápa ezenkívül is keresi az egyházak közötti megértés lehetőségeit, azonközben több - e szinteknél lejjebb lévő - csatorna is eldugult.

Szinte alaphelyzet: az ateistákat váltig nem szólítják meg az egyházak, valamiféle legkisebb humanista közös többszörös számolgatása nem szokás. Ennél is nagyobb gond, hogy a racionalista gondolkodók számára sem jelentenek erős kihívást az egyházak, mert egyszerűen nem jelentkeznek új problémákkal. Ha viszont azok maguk felbukkannak, a régi igazságokat állítják velük szembe, legyen szó genetikai kísérletekről, eutanáziáról vagy a nők szerepéről a katolikus egyházban. A veszteség közös, mert amiként a hit hivatalos letéteményeseit nagy teljesítményekre késztethetnék az új kérdések, úgy letagadhatatlan, hogy a legmívesebb szellemek igen nagy része számol be arról, hogy valamiféle személyes, mélyen átélt viszonya van Istennel a maga módján. A hívek is egyre gyakrabban használják ezt a formulát. Magyarországon is az emberek többsége a maga módján és nem egyházi kötöttségek szerint mondja magát vallásosnak. (Többnyire tehát annyira, amennyire jólesik, amennyire kellemes, és amennyire nem jár következményekkel. Ami nem jelenti azt, hogy ne legyenek számosak, akik ebben a formában is az erkölcsi tökéletesedés lehetőségét ragadják meg a vallásos hitben, akik ne a legnagyobb és legbecsülendőbb odaadással keresnének valamit, ami az igazság és az öröm együttes átéléséhez vezet. Vagy csak szép.)

A helyzet annyira kényes, hogy már komoly definíciós küzdelmek folynak akörül, hogy mit kell vallásosságnak tekinteni. "Lélek, bűn, Isten, ördög, menny, pokol, élet a halál után és feltámadás" - ezek a kritériumok, amint egy európai értékfelmérés sorolja, mondván, aki az egyikben hisz, az hisz a többiben is. Vagy mindez nem számít, mert elég a szertartásokon való részvétel, a személyes odaadás? Ezen az alapon már nagyon kevés a hívő, bár a fiatalok között arányosan egyre több. De igazán sokan a keresők vannak. Kis közösségeket, transzcendentális élményeket, az érdeklogikáról leváló gondolatokat, átvehető szertartásokat kutató emberek. És aki nem hisz Istenben, az is hihet még az istenkereső emberek igazságában.

Jelenleg úgy fest, hogy a három nagy csoport - az értékelvű racionalistáké, az egyházias hívőké és a kis csoportos istenkeresőké - egymástól elszigetelten éli szellemi életét, ráadásul jórészt, ha egyáltalán vannak ilyenek, még saját vezető csoportjaiktól is függetlenül.

Minden olyan, mintha a húsvét két fázisát képtelenség volna összekötni. Egyfelől a Messiás földi történetét, akit a hitért való küzdelmében ér a halál. Majd két nap szakadéknyi, hétköznapi szünet, és itt a csoda, a feltámadás, a megmagyarázhatatlan, amit mindenki keres, mint a gyerekek a nyuszi ajándékát a kertben. Aki az egyik iránt fogékony, a másikkal nem tud mit kezdeni, és fordítva. A bűn, ami történt, a többiek bűne, a diadalban részesülnénk mindannyian. Nagypéntek és húsvéthétfő között - hát szabadnapok.

Kimarad a szürke szamár megfejtése. A kis hátasé, amit Jézus kért, hogy virágvasárnap bevonuljon rajta Jeruzsálembe. Nem paripán, nem katonákkal, erős emberekkel, hanem kis szamáron tanítványok kíséretében.

Ahogy a szamárnak nincs nyoma, az egész rendszerből mintha hiányozna most a teremtő erő. Abban az értelemben, ahogy Nádas Péter írja saját szívroham utáni halál/születés élményéről: "A halálélmény ez bizonyos értelemben megváltoztatta az Istenről való elképzelésemet, és megfosztotta a személyes Isten vagy a megszemélyesíthető Isten, amilyen az európai Isten képzetétől... viszont megajándékozott valamivel, ami tulajdonképpen ugyanennek a hasonlata, amit én a könyvben megbocsátható módon teremtő erőnek nevezek, ami egy elég kétes fogalom csak nem tudtam másnak nevezni, tehát a teremtő erő, amelyik megragadja az embert és elviszi, és amelyik gondoskodik róla, hogy az elmenetelének a pillanata az összeessen a születés pillanatával. Tehát az az érzete legyen, mintha megszületne. A teljes védettség és a teljes boldogság érzete."

Valahol erre, a boldogság körül kell a tétnek lennie. Az Életvédő Akadémián például Sgreccia püspök azzal zárt nemrég egy előadást, hogy különös figyelmet kell szentelni a jóléti betegségekre, az egyre inkább terjedő boldogtalanságra. Nem hiszem, hogy nagy és új szertartásokkal kell kezdeni. Emlékezetbe idézhető Babitsnak a Játszottam a kezével című, kedveséhez írt verse. A Húsvét előtt, a nagy békevers csak egy évvel később jelent meg, de már ez is elég volt hozzá, hogy elbocsássák (áthelyezzék) 1915-ben: "Nagyobb örömmel ontanám kis újjáért a csobogó vért /, mint száz királyért, lobogóért." Húsvét előtt - előtt.