- Két hete sincs, hogy felavathatta a pesti Duna-parton az új Művészetek Palotáját, amelynek felépítését még az előző kormány kezdte meg. Avatni mindig jó érzés - de azon elgondolkodott-e az ünneplés pillanataiban, hogy szíve szerint milyen kulturális létesítmény előtt vágná át a szalagot?

- Kétségtelen, hogy a Művészetek Palotáját az elmúlt hetekben sok mindennek nevezték - a számtalan dicsérő szó mellett például a művészetek plazájának vagy a kultúra Bős-Nagymarosának is -, de ami engem illet, őszinte örömmel vettem részt az avatáson. A Ludwig Múzeum világszínvonalú intézmény, a Nemzeti Hangversenyterem egyedülállóan jó akusztikájú koncertterem, és remélem, hogy a Fesztiválszínházat is jól ki lehet majd használni. Más kérdés, hogy van bennem aggodalom, hiszen kérdés, hogy a magas jegyárak mellett biztosítani lehet-e majd a megfelelő látogatottságot. Nemrégiben tárgyaltam Demján Sándorral, az építtető magáncég elnökével, aki erősen bízik abban, hogy ha felépül a területre szánt ötezer fős kongresszusi központ, akkor a turisták érdeklődése is folyamatos lesz. Az lenne az igazi, ha a turisták mellett a hazai, fizetőképes kereslet tartaná el a Művészetek Palotáját.

- Mégis rengeteg vita folyt az építkezés idején arról, hogy épp ezekre az intézményekre van-e szükség, ha az állam harminc évre szóló, százmilliárd forintos terhet vesz a nyakába.

- Százmilliárdról már szó sincs. Az elmúlt hetek tárgyalásai nyomán elmondhatom, hogy a PPP-konstrukció keretében harminc éven át elnyújtva, 72 milliárd forintot fogunk fizetni a beruházónak a Művészetek Palotájáért. Ez is nagyon sok pénz. Ha annak idején én dönthettem volna, lehet, hogy azt pártolom, hogy ez a létesítmény legyen egy kicsit szerényebb, viszont jusson pénz két-három vidéki hangversenyterem létesítésére is. Egyáltalán: mivel rendkívül fontosnak tartom a kulturális esélyegyenlőség megteremtését, nemrégiben például ahhoz kötöttük a Budapesti Fesztiválzenekar támogatását, hogy vidéken is koncertezzenek.

- A kulturális vidékfejlesztés olyan jelszó, amelyet már elődje, Hiller István is a zászlajára tűzött. De mi az, amit a ciklusból hátralévő alig több mint egy év alatt ténylegesen tenni lehet?

- Való igaz, hogy a helyi civil társadalmat innen, a Wesselényi utcából sem pótolni, sem instruálni nem lehet. Már létező alkotóerőre és kezdeményezésekre kell támaszkodnunk. Éppen ezért bírnak nagy jelentőséggel az olyan programok, mint például az Európa kulturális fővárosa címért a magyar városok között folyó versengés. Nem az a fontos, hogy a hét, versenyben lévő város közül melyik lesz a győztes, hanem az, hogy a felkészülés mind a hétben alkalmat ad a helyi civil közösségnek a jövő meghatározására. Szeretném, ha azok is megvalósíthatnák terveiket, akik nem a dobogó legfelső fokán végeznek. Hasonló a helyzet a Nagy Könyv programmal: ha sok ezren ennek a kampánynak a hatására kezdenek el jó könyveket olvasni, már van értelme. Az anyagi lehetőségek korlátozottak, de arra módot találunk, hogy a legjobb könyvek ott legyenek a kisvárosi könyvtárakban és egyes kistelepülésekre könyvtárbuszokat indítsunk.

- Az anyagi lehetőségek mindig szűkösek, annak ellenére, hogy ön már a harmadik miniszter ebben a ciklusban, aki azt reméli, véget ér a forráshiányos időszak a kultúrában.

- Ez most nem tárcaszintű probléma, hanem az egész kormány gondja. Az unió vezetése elvárja, hogy az általunk is elfogadott feltételek szerint az államháztartás hiánya ne legyen nagyobb a GDP három százalékánál, ezért minden területen takarékoskodni kell. Nálunk is, így több fontos programra egyelőre kevesebb pénz jut, mint eredetileg terveztük. De azért azt is látni kell, hogy ez a kormánykoalíció legalább megtartotta, amit a választási kampányban ígért, és három évvel ezelőtt elindította a jóléti rendszerváltás programját. Ezzel történelmi adósság törlesztését kezdte meg.

- Ilyenkor szoktak a filmesek a mozgóképkultúra összeomlásától félni, a nagy intézmények vezetői pedig széttárják a karjukat, hogy a villanyszámlát pedig valamiből fizetni kell.

- A filmesekkel a közeljövőben fogok tárgyalni. Lesz miről beszélnünk, jelezték, hogy kidolgozott konstrukcióval érkeznek. A nagy intézmények gondjaira is meg lehet találni a kielégítő megoldást. Számomra viszont épp ilyen fontos, hogy kitekintsünk a kultúra szűk értelmezéséből. Ha a tágabb értelemben vett közkultúrát, politikai kultúrát vizsgáljuk, ott még több tennivalónk akad. Nagyon komolyan gondolom azt, amit március 15-én úgy fogalmaztam meg, hogy a kultúra szabadsága fontos, de még annál is fontosabb a szabadság kultúrája. Egy demokráciában például mindenkinek joga van a véleményét kifejteni, tiltakozni mások véleménye ellen, de arra nincs, hogy másba belefojtsa a szót. Gondolom, mindazon lokálpatrióták, akik azt szeretnék, hogy városuk Európa kulturális fővárosa legyen, nem örülnek, ha azt látják, hogy kisebb csoportok síppal, dobbal, nádihegedűvel igyekeznek megakadályozni a miniszterelnököt mondandója kifejtésében. Ezzel nem a kormányfőt sértik meg, hanem a vitára, párbeszédre épülő demokráciát. Ugyanilyen védhetetlen, ha egy vezető politikus a köztársaság kormányát nemzetárulónak nevezi. Éppen aki aktív sportpolitikai szerepet játszott a diktatúra idején. Ez meglep és megdöbbent, mert én úgy gondolom, hogy a szabadság kultúrája többek között a különféle politikai erők közötti alapvető konszenzust jelenti a köztársaság és a demokrácia fundamentumainak vonatkozásában - és csak e keretek között lépnek fel a különféle, egymással versengő nézetek. Ezért mondom azt, hogy a kultúra ügye az én szememben nem pusztán szakpolitikai kérdés, hanem tágan vett közösségi kultúra, amibe a viselkedés kultúrája is beletartozik. Szomorúan látom, hogy ebben a parlament sem tud példát mutatni.

- Kívülről másmilyennek látta?

- Amikor politológusként, kívülről figyeltem az országgyűlés munkáját, azt hittem, jobb a helyzet. A valóság sokkoló. Pedig nehéz úgy példát mutatni az állampolgároknak demokratikus politikai kultúrából, ha a demokratikusan választott képviselők maguk sem követik a demokrácia játékszabályait. Emlékszem, hogy annak idején, amikor 1988 novemberében a Fidesz politikai programját megalkottuk, volt benne egy olyan passzus, amely nekem nagyon tetszett. Jelesül, hogy a demokratikus intézményrendszer kiépítése önmagában nem elég, egy demokratikus kultúrájú társadalom megteremtésére is szükség van. Ma viszont, napra pontosan tizenöt évvel az első szabad választások után azt kell látnunk: részben még mindig hasonló gondokkal küszködünk, mint akkor. Az intézményrendszer biztosította, "külső" szabadság nem garantálja mindannyiunk belső szabadságának érvényesülését.

- Fontos gesztus volt az ön részéről, hogy a Művészetek Palotája avatására elhívta mindhárom elődjét, akiknek hivatali idejéhez kötődik a ház felépítése. Önnek egy éve van még, hogy ebben a ciklusban alapozzon vagy akár avasson. Tervez még szalagátvágást?

- Mindenképp megindítjuk a vidéki közművelődés ügyére fókuszáló Közkincs-programot, folytatódik a múzeumi Alfa-program, a fővárossal közösen megkezdjük az óbudai gázgyár területén létrehozandó kulturális központ előkészítését. Megvalósul az Erzsébet téri dizájn- központ, és minden bizonnyal eldől a Divatcsarnok sorsa. Még ennél is fontosabb, hogy a kultúra szerepe kiemelt hangsúlyt kapjon az idén összeállítandó Nemzeti Fejlesztési Tervben. De ami engem illet, mint egykori '89-es résztvevő, hasonlóan lényegesnek tartom, hogy végre értékén kezeljük a rendszerváltás emlékét. Gondoljunk csak bele: tulajdonképpen nem is létezik olyan hely, ahol ezt a mai tizenötödik évfordulót meg lehetne ünnepelni. Nincs olyan, hogy köztársaság háza vagy a demokratikus fordulathoz kapcsolódó emlékmű, azaz bármilyen szimbolikus tér, amely méltó módon megtestesítené ezt a gondolatot. Én viszont azt mondom, ez a köztársaság - minden belső baja ellenére - önmagában is érték. Méltó a védelemre, ezért azt nekünk meg kell védenünk. És emlékeztetnünk kell egymást arra, hogy a miénk.