Akkor történt a beavatás. Sokan ünneplőruhában mentek szavazni. Esett az eső, de mindenki úgy emlékszik, hogy az még szép idő volt. Pedig... könnyű most első szabad választásoknak nevezni az 1990. március 25-én tartott voksolást, de tudjuk, hogy nem ez volt az első. Bibó még az 1945. novemberi választást nevezte így, s aztán mi lett belőle? Csak ma tűnik úgy, hogy pusztán megszületnie volt nehéz a demokráciának tizenöt éve, a többi ment magától. Innen nézve tényleg úgy látszik.

Ma már azt mondhatjuk, hogy komplikációmentes szülés volt, épp időre jött, aminek jönnie kellett. 1989-ben megtörtént minden, amitől politikailag megtermékenyült az ország, 1990. március 25. pedig már a születés napja. (Nagyjából kilenc hónapra a Nagy Imre-temetésre.) De a Munkáspárt honlapja például még emlékeztet rá, hogy Németh Miklós miniszterelnökként 1990. március 2-án - 1989 vége felé kelt - levelet olvasott fel a Parlamentben, amely szerint az MSZMP vezetői fegyveres hatalomátvételre készülnek, a nagyvállalatok vezetői zavart kívánnak kelteni az anyag-, víz- és energiaellátásban. A választások után kevéssel a hadsereg vezetői leszögezték: a Varsói Szerződésből való kilépés nem aktuális. Ma nehéz átélni, de akkor a pártoknak nem csak és talán nem is elsősorban egymással szemben kellett bátornak lenniük, és az emberek becsülték is a politikusokban a kurázsit. Mindenki emlékszik mindenre, ami akkor történt, de mégsem lehet már igazán. Kicsiség, de el tudjuk képzelni a választási tévéközvetítést, amely 24 órás nonstop adás után - ahol a leggyakrabban a "na", azaz "nincs adat" feliratot láthattuk - azzal búcsúzik, hogy a részletes eredményeket másnap közlik?

Ma talán ki-ki már csak a saját pártjáról ismeri el, pedig az egész rendszerváltó politikai generációra igaz: tehetséges dolgot műveltek. Nem volt kockázatmentes egy világbirodalom kis zugából átírni a II. világháború utáni békerendszert úgy, hogy az erőszak valóságos közvetlen fenyegetése, valósága meg sem jelent. Ez annyira nagy formátumú tett volt, hogy azóta sem tudunk szabadulni tőle. A posztszocializmusban meglehetősen kivételesen, ma is négy olyan párt szerepel a parlamentben, amely a rajtnál is az indulók között volt. Igaz, Pozsgay és Szűrös az első országos listákon még szocialista élversenyzők, most pedig Fideszkonzultánsok, az akkori Fidesz-második, Fodor Gábor most az SZDSZ-nél az, onnan Tölgyessy a Fideszben, forognak, forognak, de a mag megmaradt. (Eltekintve az MDF-től.) Akármilyen az emlékezés, szerelemgyereknek tekinthetők ezek a pártok, nagy érzelmek, indulatok és nekiveselkedés közepette születtek, így nem csoda, ha nem tudják kiszorítani őket. Kicsit vissza is élnek a nagy közös emlék megtartó erejével, azzal, hogy még egyszer nem lesz 1989-90, aki akkor nem volt ott, arról nagyon sokáig úgy fogjuk érezni, hiányzik belőle valami. Íme, a "veterán íz" új kiadásban. El lehet ebben lustulni. Ennek jele látszik a nagy leleményben is, hogy mindegyik párt névbővítéssel újít. Így lesz belőlük polgári szövetség, liberális párt, konzervatív, s hamarosan talán szociáldemokrata is. Hogy más végképp oda ne férhessen ezekhez a szavak által lefoglalt értékekhez - szabadalmi és védjegyoltalom következik. Pedig fölösleges: 15 éve minden további meghatározás nélkül világokat ígért néhány betű: MDF, SZDSZ, FKGP, MSZP, KDNP, Fidesz...

Csak nyugodt erőt nem lelünk sehol.