A 2005-ös esztendő az ENSZ éve. Nem annyira a Világszervezet hatvanadik születésnapja, s még csak nem is az ifjabbik Annan körüli vizsgálódások okán, hanem sokkal inkább a főtitkár által a napokban nyilvánosságra hozott reformtervezet miatt. A most következő tárgyalásokon megszülető, vagy éppenséggel meg nem születő döntések ugyanis mindenképpen komoly üzenetetértékkel bírnak majd. Márpedig az Egyesült Államok új - a nemzetközi intézményeket a terrorizmussal egy lapon említő - védelmi stratégiája e téren is ígér pár izgalmas menetet.

Az ENSZ történetét kezdettől végigkísérték az ilyen-olyan reformtervek. Már 1946-ban - a Közgyűlés legelső találkozóján - napirendre kerültek bizonyos módosítások, a kétpólusú rendszer összeomlása óta pedig rohamtempóban váltják egymást a különböző kezdeményezések. Ezek közös eredője tudvalevőleg az, hogy a szervezetnek jobban kell alkalmazkodnia a megváltozott nemzetközi viszonyokhoz és hatékonyabban kell kezelnie napjaink kihívásait.

A vonatkozó elképzeléseket alapvetően három nagy áramlathoz sorolhatjuk. A határozottan barátságtalannak mondható típusba tartoznak az ENSZ szerepét és mozgásterét a lehető legszűkebb korlátok közé szorító koncepciók. Ezzel szemben a szélsőségesen optimista kategória képviselői itt és most nemzetekfeletti világkormányról vizionálnak, míg a józan reformistaként azonosítható tervek a jelen viszonyokból kiindulva, jobbára az ENSZ Alapokmányának keretei között maradva próbálnák a szervezetből kihozni a maximumot.

Vitathatatlanul ez utóbbi kategóriába tartozik az a jelentés, melyet tavaly decemberben adott le egy tizenhat neves személyiségből álló tanácsadói csoport, s ami a nemrég bemutatott főtitkári javaslat biztonságpolitikai részeinek alapjául szolgált.

A "bölcsek" beszámolója a mesterien megkoreografált diplomáciai kötéltánc iskolapéldája. Tökéletes érzékkel egyensúlyoz az amerikai unilateralizmus elutasítása és a washingtoni aggályok figyelembevétele között.

Mindeközben kiváló helyzetértékelést ad a szélesebb értelemben vett biztonsági kihívásokról, s természetesen jónéhány praktikus tennivalót is megfogalmaz. Ezek nagy részét át is vette a Kofi Annan által a tagállamok elé terjesztett ajánláscsomag.

 S bár a figyelem középpontjában vélhetőleg a Biztonsági Tanács bővítésének komplex kérdése áll majd, nem árt megjegyezni, hogy a javaslatok zöme nehézkes eljárások nélkül is megvalósítható. Mint arra a bölcsek figyelmeztettek: a teendők többsége “nem függ a BT bővítésétől”, pusztán “elköteleződésre és cselekvésre van szükség az állam- és kormányfők részéről”.

A buktató

Persze még a leginkább derűlátó forgatókönyvvel számolva sem érdemes túlzott illúziókat táplálni a reformcsomag kapcsán. Az ENSZ az marad, ami: a nemzeti érdekek érvényesítésének eszköze. Többnyire sajnos a rövid távon értelmezetteké. Miként azt Boutros Boutros-Ghali, korábbi ENSZ-főtitkár (1992-1996) fogalmazta: a Világszervezet jelenlegi formájában nem egyéb, mint amolyan “alibi”.

Egy költségvetésileg kiszolgáltatott, szigorúan kormányközi szervezet, amely a tagállamok értelmezésében jobbára saját habozásaik, ellentmondásaik és gyávaságuk leplezésére szolgál. Ráadásul az adott helyzetnek és erőviszonyoknak megfelelően időről-időre többféle funkcióval is felruházható. Hol imponáló kinyilatkoztatások pódiuma, hol kényelmes tárgyalási helyszín, hol legitimációs fügefalevél, hol pedig könnyen pellengérre állítható bűnbak.

Bármilyen hasznosan és hatékonyan működjék is tehát azokon a területeken, melyek közvetlenül nem érintik a “magasabb” politikát, a tagországok számára továbbra is nemzeti erőfitogtatásaik tetszés szerint használható vagy hanyagolható terepét jelenti a szervezet. A legritkább esetben ismerik csak fel, hogy potenciálisan jóval többről van szó. Azt pedig még ritkábban hajlandók tudomásul venni, hogy a benne rejlő lehetőségeket éppen az ő szemellenzős hozzáállásuk teheti semmivé.

Lévén, hogy a közös fenyegetések, a globális feszültségek és a kölcsönös egymásrautaltság körülményei között az ENSZ az egyetlen olyan intézmény, amely egyetemes jellegénél fogva hiteles kereteket biztosíthat, tompíthatja a kirekesztettség-érzést és csökkentheti a kettős mérce helyzeteket. Egészen addig legalábbis, amíg nem éppen ennek ellenkezőjére használják. Vagyis nem egy alkalomszerűen instrumentalizálható, a dzsungel törvényeit szentesítő szervezetként jelenítik meg, amely a legerősebbhez való igazodásának függvényében lesz létfontosságúnak kikiáltva avagy irrelevánsnak bélyegezve.

Sokatmondó mellékszál

S e ponton kezd kifejezetten izgalmassá válni Amerika magatartása. Mármint azé a Bush-adminisztrációé, melyet tavaly novemberben – ti. miután megtorpedózta szinte valamennyi, a kollektív biztonsági rendszer alapjául szolgáló szerződést, közismerten hamis ürüggyel lerohant egy országot, ultimátumot intézett az ENSZ-hez és nyíltan megzsarolta-megfenyegette szövetségeseit – a korábbinál egyértelműbb többséggel választott újra az Egyesült Államok lakossága.

Itt és most azonban nem az amerikai külpolitika visszásságainak mélyebb mozgatórugóira összpontosítunk. Megelégszünk csupán néhány, az elkövetkezendő hónapokban tárgyalandó ENSZ-reform szempontjából jelzésértékű epizóddal. Közülük is inkább csak a legfrissebbekkel. Vagyis nem részletezzük a renitenskedő nemzetközi tisztviselők ellen Washingtonból periodikusan újraindított boszorkányüldözéseket. És nem megyünk bele azokba az – egyébként a Clinton-érából megörökölt – elképzelésekbe sem, amelyek valamiféle ENSZ-riválist hoznának létre, amerikai vezetéssel, a kellőképpen szolgálatkész országok szűkebb csoportjából.

Érdemes azonban felidézni a nemzetközi szervezetek iránti mély megvetéséről elhíresült John Bolton ENSZ-nagyköveti posztra való jelölését. Aki szerint kizárólag az Egyesült Államok rendelkezhetne állandó tagsági státusszal az ENSZ BT-ben, mivel ez tükrözné helyesen a valós hatalmi viszonyokat. S aki még korábban annak a meggyőződésének adott hangot, miszerint “nem sok minden változna ha az ENSZ new york-i épületéből eltűnne tíz emelet".

Az amerikai hozzáállást legszemléletesebben mégis az Egyesült Államok új, a múlt héten nyilvánosságra került nemzeti védelmi stratégiája) érzékelteti. A dokumentumban nyers őszinteséggel megnyilvánuló washingtoni logika ugyanis már-már egyenlőségjelet tesz a nemzetközi jog és annak intézményei, illetve a terrorizmus között. A maga szempontjából végtére is érthetően, hiszen egy abszolút hegemón szemében ezek tulajdonképpen a hatalomból kiszorítottak “fegyverei”. Mint azt a Pentagon írja: “Nemzetállami erőnk számára továbbra is kihívást jelentenek mindazok, akik a gyengék stratégiáját követik a nemzetközi fórumok, a bírósági eljárások és a terrorizmus útján”.

A szerző biztonságpolitikai kutató