Magyar-bolgár, vb-k, Eb, hat, három...
A '62-es hatosnak Albert Flórián szerezte a felét (a másik három gólt a duplázó Tichy Lajos, valamint Solymosi Ernő érte el). Az aranylabdás csatár így emlékszik a vb-mérkőzés kezdetére:
- A chilei Rancaguában a kapu mögött volt az öltöző, és ha Najdenov kapus sejti, mi történik kevesebb mint negyedóra alatt a kiszolgálóhelyiség szomszédságában, akkor talán ki sem jön az épületből... Egy szöglet után mindjárt az első percben a hálójába perdítettem, aztán a hatodik percben megint beköszöntem neki. És még külön pechje is volt: egy kirúgása után csak a cipője szállt messzire, a labda nem, s az ilyesmi még véletlenül sem jelentett jót a vetélytársnak, ha Tichy Lajos a tizenhatos közelében járt.
- Nem mondható, hogy szép lassan jutottak el négyig!
- Valóban nem. Mindenesetre a tizenkettedik percben már éreztük, hogy döntetlennél rosszabb nem lesz...
- Majd könnyű séta következett?
- Egyáltalán nem, hiszen nemhogy vb-mérkőzésen, még barátságos meccsen sem lehet minden tizenkét percben négyet bevágni. A végén örültünk a hatnak nagyon, már csak azért is, mert százszázalékosak maradtunk; előzőleg az angolokat múltuk felül Moore-ostul, Greavesestül, Bobby Charltonostul, és a bolgárok korántsem voltak piskóták. A Labdarúgás című szaklap például azzal vezette fel a következő világbajnokságot, hogy a kezemben tartottam három ászt Pelé, Eusebio, valamint Aszparuhov fényképével. A fiatalon elhunyt nagyszerű bolgár csatár - akinek halála után Szófiába hívtak egy televíziós emlékműsor felvételére - már 1962-ben is játszott, akárcsak a szintén príma Jakimov vagy Kolev.
- Ha a bolgárok elleni eredményt nézzük, '66-ra kicsit visszaesett a csapat...
- Én inkább azt mondom: a rivális javult fel. Olyannyira, hogy azonos kategóriába került az előző két világbajnokság győztesével. Úgy értem, a bolgárok hasonlóképpen 3-1-re kaptak ki tőlünk, akár a brazilok...
Az 1971 májusában rendezett szófiai találkozót Vidáts Csaba idézi fel:
- Szó szerint sötét felhők gyülekeztek a bolgár fővárosban a mérkőzés napján, de mi ezt jó jelnek tekintettük, mert úgy gondoltuk, ha elered az eső, akkor a csúszós pályán a mi technikai képzettségünk érvényesül. Ám éppen akkor kezdett zuhogni, amikor melegíteni mentünk, és előbb ronggyá áztunk, majd a himnuszok felhangzásakor teljesen elmerevedtünk.
- Nem kifogás ez?
- Nem kell ilyesmit keresnem, hiszen utóbb csoportelsők lettünk, sőt a következő évben bejutottunk az Európa-bajnokság négyes döntőjébe. A sikerek már 1971-ben elmosták a szófiai kudarcot, hiszen a nyáron és az ősszel ragyogó sorozatot produkáltunk, igaz, más kapitánnyal, mert Hoffer József még Bulgáriában lemondott, és Illovszky Rudolf lett a szakvezető.
- Na ja, a második fél évet csak az ismét világbajnoki címvédő brazilokkal kellett kezdeni a riói Maracanában...
- Az az egy mérkőzés volt júliustól az esztendő végéig, melyet nem nyertünk meg. De a 0-0-t se nagyon szégyelltük olyan futballisták ellen, mint Clodoaldo, Gerson, Rivellino, Tostao... Aztán 2-1-re legyőztük a jugoszlávokat, egyaránt 2-0-ra a bolgárokat és a franciákat, 4-0-ra a norvégokat, 2-0-ra a máltaiakat.
- Ne szaladjunk annyira: álljunk meg például a bolgárok elleni visszavágónál!
- Ezt annál is szívesebben teszem, mert én fejeltem a második gólt.
- Tudja, hova?
- Még szép: a Népstadion út felőli kapuba.
- Minden meccsre így emlékszik?
- Azok az évek megmaradtak az emberben. Az Eb legjobb négy csapata közé kerülni és olimpiai döntőt játszani örök élmény. S akkoriban fel sem merült bennünk, hogy már az ezredfordulón is túl leszünk, és még mindig az a két döntő marad a magyar válogatott számára az utolsó kettő...
