Tizenöt év után, méltatlanul kiszolgáltatva a külvilágnak, joga van a halálhoz - érvel a férj. Arra hivatkozik: Terri szóban többször is kifejezte, hogy hasonló esetben meg akarna halni. Terri szülei és testvére azzal vágnak vissza: kicsoda Michael Schiavo, hogy élet és halál felett döntsön? Terri lélegzik, és a szemét is tudja mozgatni, felöltözve fekszik az ágyán, és néha felültetik.

Kiindulhatnánk abból, hogy mi magunk sem szeretnénk másfél évtizedet csövekkel a nyílásainkban eltölteni, és inkább kiszállnánk. Igen ám, de a megalázottság fogalmát a tudatánál lévő ember alkotta meg, azaz lehet, hogy öntudatlanul egy cseppet sem törődnénk a körülményekkel. Ki ítélheti meg akkor, hogy nem az életet választanánk-e inkább?

Könnyebb lenne dönteni, ha a szonda kihúzása azonnali, könnyű halált jelentene; ám Terri kínlódása hetekig eltarthat.

Érezhetően van különbség aközött, hogy valakit hagyunk meghalni, vagy tevőlegesen hozzásegítjük a véghez. De ha joga van hosszan haldokolni, nincs-e joga nem szenvedve elmenni? Nem képmutatás-e azt gondolni: nem ölünk, ha kihúzzuk a csövet, de gyilkolunk, ha szúrunk? Hisz nem a halál időpontját tologatjuk önkényesen, hanem (remélhetőleg) megszüntetjük egy emberi lény fájdalmait.

De hol a határ? Terri mehet, mert családja jó érdekérvényesítéssel kiharcolta, de a többiek maradjanak? Lehet-e listát készíteni a pontos körülményekről, amikor valakinek joga van meghalni? Nem adunk-e túl nagy hatalmat a hozzátartozók és az orvosok kezébe?

Cinikus mérlegelések szerint az egészségügy jelentős költségeket takaríthatna meg, ha egy magatehetetlen személy utolsó időszakát nem kellene fedeznie, a polgár kevesebb tébét fizetne, a suba alatt segítő orvos hálapénzt kapna. Az embertelen érvek épp azt támasztják alá, hogy a visszaéléseket csak a méltó halált lehetővé tevő szabályozás előzheti meg. Meg mi magunk, ha időben leírjuk, mi legyen, ha jön a kóma.