Mert az bizony lehangoló. A gazdák - lassan elmondhatjuk, hogy szokás szerint - olyan engedményeket kaptak, amelyek a lényeget, a most formálódó, számukra elviselhetetlenül torz gazdálkodási, támogatási és intézményi struktúrát nem érintik, csak kissé késleltetik a véget. Egy kis levegőt kaptak, ami néhányuknak lehetőséget adhat arra, hogy túlélje a válságot.

Már látszik, kik lesznek a vesztesek a győztesek közül. Beérett a vetés. Az uniós csatlakozás óta soha nem látott mértékben romlik az agrárium és a magyar társadalom viszonya.

Magyarországon eddig elképzelhetetlen volt, hogy egy termelő ágazat - egyben életforma - szükségességét, létjogosultságát megkérdőjelező, némely esetben kifejezetten gyalázkodó hangok ilyen széles teret kapjanak. Ha gond van a mezőgazdaságban, Európa valamennyi országában a gazdákért való egységes nemzeti kiállás a jellemző. Kiállnak gazdáikért a franciák, a finnek, a lengyelek, az osztrákok, a szlovákok, a szlovének, hogy csak a közelmúlt történéseit idézzük.

Nálunk pedig egy neves író a reggeli tévéműsorban így szólhat a létükért küzdő gazdákról: Kik ezek? Mire vágnak fel ezek? A magyar sertés zsíros, nem az unióba való! A magyar búza közepes. (Sic!)

Beérett a vetés. Eredményt hozott az a mélységes felelőtlenség, amellyel egy miniszterelnök országa adófizetőinek pénzét féltette a létükért küzdő gazdáktól. Akárcsak az ágazat felelős minisztere. Megtették hatásukat azok a publikációk, amelyek nagy példányszámú lapokban azt taglalták, hogy a gazdák adót nem fizetnek, ellenben a támogatásokat felélték, dörzsölt pályázók sinkófálnák el a környezetgazdálkodásra szánt pénzt, és a gazdák általában is csak a markukat tartják. (Ld. például Kun István cikkeit ezeken a hasábokon, január 28., március 16.) Halkan jegyzem meg, hogy a negatív megítélésben sokat segítettek azok a politikusok is, akik tíz- vagy százmilliós nagyságrendben szereztek mezőgazdasági támogatásokat - noha maguk egyáltalán nem ősparaszti életformát visznek.

Mindezek eredménye a tévéműsor alatt futó szalagokon a "nép véleménye": durva sértések és ostoba sztereotípiák halmaza - legújabb nemzeti konfliktusunk.

A mindig felülről vezérelt rombolás szemlélete töretlen. A "zsíros kulákok háta mögött megbúvó reakció ármánykodásának" mai megfelelője "a háttérben meghúzódó csöpögő nyálú, hatalomsóvár emberek akciója".

Itt valami nagyon nagy baj van.

Éreztük már a csatlakozási kampányban is, hogy semmilyen szinten nem tisztázódott: ha összességében a magyar társadalomra nézve eredményes lehet is az unióba történő besorakozás, mi lesz azokkal, akik számára ez hátrányos? Mi lesz azokkal, akik vesztesek lesznek? Felkaroljuk azokat, akik a körülmények megváltozása miatt, önhibájukon kívül lesznek vesztesek? Lehetséges a mi hazánkban, hogy esetleg egy egész ágazatot, egy társadalmi réteget érdekeik ellenére betuszkolunk az unióba, s amikor a káros hatások elérik őket, vállunkat vonogatva elfordulunk? Sőt - "felszámoljuk" őket? (Szanyi Tibor szerint például félmillió embernek el kell mennie a mezőgazdaságból. Hová? És mi lesz életük munkájával?)

A parlamenti pártok közül egyedül a Magyar Demokrata Fórum hívta fel a figyelmet a mezőgazdaság és a vidéki népesség várható problémáira a csatlakozást megelőző országos gyűlésen. Ajánlásaink sajnos visszhangtalanok maradtak, az ország mozgástere ellenben azóta jelentősen beszűkült.

Sok mindent újra kell kezdeni.

Szembe kell végre nézni a jelenség egészével úgy, hogy tisztában legyünk vele, a politikai szekértáborok nem segítenek megoldani a gondokat. Először talán tisztázni kellene néhány, a közvéleménybe újonnan beszivárgott féligazságot. A legtöbb emberhez ugyanis csak a végtelenül leegyszerűsített médiaváltozat jut el, valahogy így: ezek már megint pénzt akarnak...

Kötegnyi anyag is kevés lenne akár csak a főbb gondok bemutatásához is. Nem kell ahhoz szakembernek lenni, hogy átláthassuk, a mai magyar mezőgazdaságnak nincsen egyetlen picinyke szegmense sem, aminek a működésében, pontosabban a működés állami irányításában ne lennének végtelenül komoly zavarok.

Persze ezek sem ma kezdődtek, hiszen nagyjából húsz éve az egymás hatását nagyon eredményesen semlegesítő kormányzati koncepciók terelgették az ágazatot a pusztulás felé.

Ezen időszakban lett egyre kiszámíthatatlanabb az ágazat jövedelemtermelő képessége. Az aszály, a jégeső és a belvíz mellé a mindenkori kormányzati munka is feliratkozott a kockázati tényezők sorába. S a kockázatot tovább növeli, hogy az évszázados kisbirtok-nagybirtok küzdelem eldőlni látszik, természetesen magyar módra: a kívánatos középbirtokok kárára.

Ebben a küzdelemben a politika a felszínen látszólag igyekszik távolságot tartani. De mert hatalmas értékű tulajdonlásba (termőföld) és viszonylag nagy mennyiségű támogatás elosztásába lehet beleszólni, természetesen nagy erőkkel kering a zsákmány körül.

Az MDF számára másfél évtizede központi kérdés, hogy a birtokstruktúra a vidék fejlődése szempontjából kedvezően alakuljon. Fő célkitűzéseinknek, a magyar föld megtartásának és az életképes önálló vidék megmaradásának alapját a földjéből megélni képes kis- és középüzem biztosíthatja.

A másik oldal a tőkés nagybirtok kialakításában érdekelt. Ez az irány zsákutcás, hiszen a mai helyzet is mutatja, hogy a nagyüzem drágán levezethető feleslegeket termel. A jól gépesíthető, egyoldalú gabona-fehérje-olajosnövény termelés jövője hosszú távon nagy piaci kiszolgáltatottságot és nyersanyagtermelő státust jelenthet. Velejárója: a sok idegen holtmunka, vagyis drága importgépek felhasználása, s emellett a magyar munkaerő minimális foglalkoztatása. Az eredmény: félgyarmati függőség mellett a vidék gyors elsorvadása. Az unió ezt az üzemi formát erősen csökkenő mértékben támogatja. Mégis, olyan varázsszavakkal, mint "versenyképesség", "hatékonyság" sikerül a lényegről elterelni a közfigyelmet. Arról, hogy egy rafinált támogatásokkal megtűzdelt pályán az ágazat tisztán hatékonysági versenyre kényszerítése a gyors pusztulást jelenti.

Mi azt mondjuk: a pusztán gazdaságossági értelemben vett versenyképesség össztársadalmi szinten valójában versenyhátrányt és ezen belül számos területen (környezetvédelem, tájgazdálkodás, munkahely-biztosítás, népességmegtartó erő, uniós támogatásokhoz való hozzájutás) mérhető hátrányt okoz. Az unió éppen e káros hatások miatt emeli ki fokozatosan az agráriumot a szorosan vett gazdaságossági versenyből.

A mezőgazdaság szintjén igenis követendő példa az uniós gyakorlat. Túl kell lépni a családi gazdaságok támogatásán. Új társadalmi szerződés szükséges: a vidéket kell beleilleszteni az uniós szemlélet jegyében az egyenlő lehetőségek körébe.

Mi a közvetlen teendő?

A politika rákényszerítette a gazdákra azt a versenyt, amelyben a korábban jelentősen feltőkésített versenytársaikkal szemben fele-negyede erőforrással, támogatással kell indulniuk. És most ezt is késve, megalázó alkudozások után kapják meg. Sok gazdaság megrokkant, sok gazda felhagyott munkájával - folyamatosan pusztul és elöregszik a vidéki gazdatársadalom. Gazdálkodók nélkül viszont nincs a vidéknek elfogadható jövőképe. Sőt, az országnak sincs. Védeni kell jogos érdekeiket, védenünk kell létüket. Védenünk kell népünket.

Ezt teszi kivétel nélkül minden uniós versenytárs, ez a mi feladatunk is.

Vannak példák, hát higgyük végre el, hogy a kormány és a gazdák számára egyaránt méltatlan számháború helyett lehet kiszámítható, érthető támogatási rendszert működtetni. A korrekt hitel-, adó- és támogatáspolitika sokkal kevesebbe kerül, mint a jelenlegi hektikus, elvonáscentrikus rendszer.

Minden ország intézkedett belső piaca védelméről, már a csatlakozás előtt. Normális országok a honi eredetű élelmiszer fogyasztását igyekeznek elősegíteni a csatlakozás után is. Nálunk a termelés volumene ezen felül megköveteli a nemzeti agrármarketing kiépítését is. Normális, ha élhető, lakható vidék építésére törekszünk.

Ehhez társadalmi közmegegyezés kell és elfogulatlan törekvés a tisztánlátásra. Azonban keserű tapasztalat, hogy Magyarországon önveszélyes mértékben csökkent a konszenzusteremtő hajlam, nőtt a bizalmatlanság. Sötét látomás, hogy árokbetemetés örvén a közeli jövőben elszánt faluparlamentek csapnak össze a vidékért párbeszélők kormányzati segedelem mellett szerveződő híveivel. Ahol mindkét fél abszolút győzelemre törekszik, ott nem tudni, mi a rosszabb: a totális győzelem, vagy az állandósuló harc maga.

"Verekedés közben,

Hajh, ürül a korcsma."

A szerző az MDF vidékfejlesztési és mezőgazdasági
szakkollégiumának tagja