Koldusoperálás rendelésre
A nő a földön üldögél a nyilvános vécé előtt. Szoknyát és szakadt pulóvert visel. A hideg ellen a fejére tekert sállal vértezte fel magát. Kisiskolások ténferegnek körülötte, összenevetnek, aztán szotyit vetnek a koldusnő elé.
- Segítsenek! - motyogja kétségbeesetten az asszony a gyerekeknek.
- Mi baja? - lépek hozzá.
- Nem tudom.
- Van hova mennie?
- Nem tudom.
- Hol vannak a gyerekei?
- Nem tudom.
Hiába faggatom, mindig ugyanazt válaszolja: nem tudom. Az akcentusa ismerős. Próbaképp románra váltok. Egyből eltűnik a gyanakvás a szeméből.
- Ramóna vagyok - mutatkozik be, immár románul. - Nagyszebenből jöttem át néhány éve. Májbetegségem miatt egy idő után nem tudtam dolgozni, a betevő falatot sem bírtam megkeresni. Kénytelen voltam kéregetni, de ez sem hozott sokat a konyhára. Néhány ismerősöm rábeszélt, hogy jöjjek el Budapestre koldulni. Jól lehet ott keresni, mondogatták. Egyesek azt állították, hogy a Nyugati pályaudvaron éjszakázni is lehet, méghozzá ingyen.
Az asszony három éve kezdett el kéregetni a Nyugati téren. Már az első nap lecsapott rá két férfi. Románul szólították meg, és közölték vele, hogy a környék a fennhatóságuk alá tartozik, ezért ott csak az embereik dolgozhatnak, természetesen az általuk megszabott feltételek szerint. "Ha együttműködik velünk, nem bánja meg", biztatták Ramónát.
Az asszony igent mondott. A két férfi autóba ültette, és egy Pest megyei faluba vitte. Egy emeletes ház pincéjébe tuszkolták le. Az útlevelét elvették, majd ismertették a kötelességeit és jogait. Napi ezer forintot kell fizetnie eltartóinak, ötszázat a fekhelyért, másik ötszázat az élelemért. (Az ágyként szolgáló matracát többekkel kell megosztania, az ételről - kenyér, párizsi - gyakran elfeledkeznek "szállásadói".)
Amit ezer forint fölött koldul össze, azt megtarthatja.
- Nem merem feljelenteni a fogvatartóimat - mondja felháborodásomat látva Ramóna. - Néhányan már megpróbálták lebuktatni őket, hiába. Mivel az útlevelemet azóta is a gazdáim őrzik, és alig beszélek magyarul, lehetetlen helyzetben vagyok. A gyerekeimről évek óta nem tudok semmit. Egy reményem maradt. Arra gyűjtök, hogy valaki visszacsempésszen Romániába.
- Látja őt? - kérdezi ekkor az asszony, és egy talpig feketébe öltözött, hajlott hátú nőre mutat, akinek az arcát teljesen eltakarja a fejkendője. Botjára támaszkodva, fejét térdig lehajtva araszolgat az aluljáróban.
- Látom - válaszolom -, szegény öregasszony.
- A kolléganőm - avat be mosolyogva Ramóna. - Ő is román, egy helyen lakunk. Fiatal és egészséges, így őt nem lehetne a "beteg vagyok" táblával kiültetni ide. Ezért kell eltakarnia az arcát, és görnyedten járnia. Maga sem jött rá, hogy a fekete lepel és a hajlott hát egy huszonéves lányt takar. Na, de most már menjen tovább, ne rontsa az üzletemet.
A következő helyszín a Blaha Lujza tér.
A magát Csocsónak nevező harmincas fiatalember vastag dzsekiben és lenge halásznadrágban üldögél egy tolókocsiban az aluljáróban. Mindkét lábfeje hiányzik. A torzonborz férfi tíz éve még az építőiparban dolgozott. Baleset érte, a jobb lába megsebesült, amputálni kellett.
- Hamarosan a feleségem is elhagyott - meséli a férfi. - Mivel feketén dolgoztam, nem kaptam semmiféle hivatalos támogatást, az állam csupán egy kerekes széket adott. Egyetlen lehetőségem maradt a megélhetésre, a koldulás. Amint kéregetni kezdtem, odajött hozzám egy pasas, és felajánlotta a segítségét. Azt mondta, ha nekiadom a napi bevételem, a gondomat viseli. Beleegyeztem. Azóta rendesen eszem, iszom.
Csocsó "gondviselője" egy idő után azzal az ötlettel rukkolt elő, hogy a fiatalember "operáltassa le" az egészséges lábfejét is. Amúgy sem tud járni, nem hiányozna neki, tolókocsiban ülve ráadásul több pénzt begyűjthetnek. Csocsó nem hajlandó elmondani, kik, hol és hogyan vágták le a bal lábfejét. Csupán annyit közöl még:
- A főnököm apám helyett apám lett. Eladtuk a lakásomat, hozzáköltöztem. Jól megvagyok.
A Vámház körúti Vásárcsarnokban egy valószínűleg jobb napokat is látott, hosszú kabátos, borostás, hatvan körüli férfi őgyeleg a borozó turisták között. Megissza az otthagyott italokat, és időnként please-t mormol az italozó vendégeknek, akik elég busásan adakoznak.
- Miért kéreget? -kérdezem tőle.
- Mert mindenemet elveszítettem.
- ...
- De maga ne mondjon semmit! Úgysem értené meg. Egyetemen tanítottam, meg tudom különböztetni a jót a rossztól. A koldulás nem szégyen, hanem Isten csapása.
