Az utolsó évtizedekben a társadalomirányítás általában a rezsimváltások utáni felelősségre vonáshoz négy alapvető megoldás között választhatott.

Legradikálisabbnak a korábbi feltételezett tettesek vagy közreműködők büntetőjogi felelősségre vonása tűnt. E mellett kötöttek ki például a második világháború után a német megszállás aktív kollaboránsainak kezelésénél Franciaországban, Hollandiában, Belgiumban. A dolog komolyságát jelezte a halálos ítéletek száma: Franciaországban 6763, Belgiumban 2940 és Hollandiában 152. Börtönnel büntettek Belgiumban 53, Hollandiában 49 és Franciaországban 40 ezer embert. Ehhez képest már mellékes, hogy állampolgárságától megfosztottak további 100 ezer együttműködőt Belgiumban, 110 ezret Hollandiában és 130 ezret Franciaországban. A 80-90-es években Közép-Európában a teljesen eltérő helyzetben másfajta megoldások tűntek fel. Igaz, amikor először Csehszlovákiában megpróbálták felbecsülni az esetleg felelősségre vonandók körét, 300 ezerig az e megoldást fontolgatók gondolatban azért eljutottak.

Akik számonkérést akartak, de szerették volna büntetőjogi megoldások nélkül megúszni, különböző átvilágítási sémákban gondolkodtak. Közép-Európában német mintára ez lett a probléma kezelésének eddigi alapváltozata. A 90-es évekbeli, a számonkérés mikéntjére vonatkozó magyar alkotmánybírósági értelmezési kísérleteket a nemzetközi szakirodalom gyakran idézi a jogállam mozgásterének, folyamatossága biztosításának újabb klasszikus megoldásai között.

Általános amnesztiát hirdettek mindenkire a Franco utáni Spanyolországban, ha részt vett akármelyik oldalon a polgárháborúban és később az ellenállásban, annak letörésében. Amnesztia, de nem amnézia lenne végül a negyedik megoldás. Az apartheid utáni dél-afrikai igazságbizottságokat vagy a dél-amerikai katonai diktatúrákat követően születő chilei, brazil vagy argentin nemzeti bizottságokat szokták itt lehetséges opcióként idézni.

A különböző magánosított állítólagos ügynöklisták nyilvánosságra hozatalával kapcsolatban, az utolsó hetekben nálunk és Lengyelországban folyó vitában néhány markáns vélemény azért megfogalmazódott.

Van, aki a történetet a technológiai lehetőségek kiterjedésével magyarázza. Végül is az interneten, ha nem is minden, de mindenki szabad. Az állam meg csak áll és néz, mi mást is tehetne. A technológia a szabályozásnál valóban gyorsabban változik. De ha az állam meg akarja akadályozni valamilyen anyagok hozzáférését - arra azért vannak eszközei. A magyar (és a lengyel) állam e tekintetben azonban mintha igazán nem akarna semmit.

Ugyanilyen nehezen védhetők azok a hitek, hogy itt és most az utódpártok politikai mozgásterét szeretnék valakik szűkíteni, hogy a nemzeti értelmiségiek, egyházférfiak csak csalétkek. A jobboldal persze valóban érdekelt abban, hogy minél sötétebb legyen a képünk a Kádár-rendszerről. Politikai ellenfeleit eredetmondájuk végül is oda köti, s a szocialisták generációváltása meg nem haladt annyira előre, hogy a 89 előtti világot leleplező történetekre csak a vállukat vonogassák. De hogy ezért feladják a korábbi egyházi elitet? Bizonytalan jövőbeli haszonért biztos aktuális veszteséget jó üzletember tudatosan nem vállal. A Fidesz politikai tervezői pedig mégiscsak profik.

Ez lenne az igazi dokumentarizmus győzelme - állítják ismerősök. Ronda, rossz szagú, de végre előbukkan a "történelmi igazság". Azért vannak történészek, azért tartjuk fenn a korábbi belügyi iratok levéltárát, hogy ők most segítsenek. Hogy elválasszák a hamisat az igaztól. Nem kételkedem a kollégák jó szándékában, és a lehetőségek határain belül a hozzáértésükben sem. Azonban úgy gondolom, hogy a tudományban, a történelemtudományban is, van alap- és alkalmazott kutatás. Először sejtkísérleteket végzek, azután egerekkel próbálkozom, s ha már minden jól megy, és már majdnem mindent tudok, foglalkozhatom valódi betegekkel. Itt a munkamenet fordított. Szinte nincs alapkutatás, majdnem semmit sem tudunk meg a régi belügy belső mechanizmusairól, de azonnal élő embereken folyik a beavatkozás. Valahonnan nevek bukkannak elő. Sokszor nem értjük az iratok keletkezéstörténetét, nem tudjuk, ki miért hagyta ott az adott feljegyzést, de már ítélkezünk. Látom a társadalmi nyomást, és gyakran lehet, hogy valóban minden világos. De egészében mi köze mindennek a tudományhoz?

Egyszerűen az egykori politikai rendőrség késleltetett bomlásáról van szó - hiszik sokan. Végre megértjük, hogyan működött a kettős valóság, a kétrétegű hatalom 1989 előtt. De hát mire volt a belügynek hatása, s mire nem?

1956-ot, illetve a közvetlen megtorlás időszakát követően a politika a kifejezett terrormódszerek alkalmazását nekik sem itt, sem máshol Közép-Európában nem engedélyezte. Ekként politikai rendőrség kétfajta kudarchelyzetet élt meg - szinte naponta. Ott, ahol valóban ismételten tömeges tiltakozó mozgalmak léptek a színre, vagyis Lengyelországban, kiderült, hogy a rendőrség hiába figyeli, követi, sőt esetenként félig ellenőrzi az ellenzéki csoportokat, a megmozdulások spontánul robbannak ki. Azok megjelenését az ellenzék előzetes elszigetelésével egyetlenegyszer sem sikerült megakadályozni. A kis létszámú magyar és csehszlovák értelmiségi ellenzékkel szemben a 70-es, 80-as években a politikai rendőrség a szó szoros értelmében számbeli túlsúlyban volt. De mert az nem akart vagy tudott tömegakciókat kezdeményezni, végül a rendőrség beavatkozási lehetőségei korlátozottak voltak. S még ebben az erőtérben is rossz hatásfokkal működött, és végül is nem tudta ellensúlyozni a másik oldalon a Szabad Európát, a nyugati értelmiségi aktivisták szolidaritását, később Sorost és az ösztöndíjakat. A belügy, ha jól értem, próbált hatni a kiadáspolitikára, a külkapcsolatok ellenőrzésének rendszerére, s helyenként a felsőoktatás-politikára is. Emberek életét rendszeresen megkeseríthette, de átfogó ajánlásait nálunk a pártvezetés mintha mégsem fogadta volna meg. Más területekre tulajdonképpen még ekkora befolyása sem volt. Az ellenállás történetéhez gyakran elengedhetetlen a rendőrségi archívumok feldolgozása. De ha nem erre vagyunk most kíváncsiak, akkor mit keresünk igazán?

Marad az utolsó hipotézis. A nemzedéki küzdelem. Amelyhez a konkrét körülményektől függetlenül a Jó és a Rossz szembeállítása jó dramaturgiát kínál. A rendszerváltó elitek nagyobbrészt az akkori negyvenesek (esetleg késői harmincasok) közül kerültek ki. 1989 alapvetően nem a fiatalok lázadása volt. A nemzedékváltás vagy akár a részleges generációcsere is azóta többnyire csak ideológiai-politikai csomagok részeként mozog valamelyest előre. E próbálkozásoknak válik részévé az ügynökvita is. Szerencsére nem abban az értelemben, hogy a ma negyvennél idősebb közéleti játékosok túlságosan nagy része akkor valamit aláírt volna. Különösebb nemzedéki ethosz itt valószínűleg sohasem létezett. De a kapcsolathálók a kiszámíthatatlan sárdobálással azért valamelyest megbonthatók. S e korosztályokat a telefonkönyveiken túl azért ma már túl sok nem védi. Nem biztos, hogy az akciót kezdeményezők ezt így végiggondolták. De menet közben, azt hiszem, sok mindenre rájöhettek.