Akkor meg pláne nem volt könnyű kenyér vagy könnyű kereszt, vagy mi, nehéz dió a fradistáskodás, amikor petárda-, pénztárgépszalag- és metrófogantyú-dobálós, zászlólengetős, anyázós középkeménymagos szurkoló lettem tizenéves koromban, valamikor a nyolcvanas évek közepén, már azért sem, mert a fönti kellékek beszerzése igen komoly erőfeszítéseket igényelt, másrészt azért, mert minden idők egyik leggyöngébb - legalábbis bajnoki helyezéseit tekintve - Ferencvárosának voltunk kénytelenek szurkolni: a Zsinkával, Kvasztával, Judikkal, később meg az utánozhatatlan Dzurják Csöpivel fölálló csapat a kiesés ellen is küzdött, de ha jól emlékszem, az ötödik-hatodik helynél följebb évekig nem kapaszkodott. (Nyilasi Bécsben, Szokolai Grazban.)

Tehát ebben az időszakban különösen nagy dózisban szívhattam magamba azokat az élményeket, amelyek állítólag Madridtól Vlagyivosztokig a világ valamennyi elkötelezett futballdrukkerének pszichéjét meghatározzák. A futballdrukker mindig csalódott, dühös, és úgy érzi, hogy a csapat és ő maga is nagyon sötét erők - játékvezetők, ellenfelek, időjárás, futballszövetség, nemzetközi zsidóság, labdagyártók, kapufa-forgalmazók és a többi - különösen gonosz összeesküvéseinek áldozata folyamatosan, hiszen más magyarázat aligha létezhet arra, hogy a világ legtökéletesebb futballistái és legmagasabb erkölcsi és esztétikai minőségű lényei (lásd: félistenek) időnként vereséget szenvedjenek (vagy ne győzzenek megfelelő mértékben - ezer góllal).

Így aztán az igazi futballdrukker természetesen szívből gyűlöl mindent és mindenkit, aki nem a Csapat. Legszívesebben fegyverrel avatkozna be minden mérkőzésen, de aztán csak tehetetlenül tombol a lelátón a biztonsági háló mögött, egy kis petárdázással, füstbombázással, esetleg hógolyózással, öngyújtó- vagy szélsőséges esetben kődobálással próbálhatja oldani a feszültséget. (A fegyveres beavatkozásig csak Dél-Amerikában szoktak eljutni.)

Drukkerkoromban már akkor görcsbe rándult a gyomrom, amikor a Kálvin térnél fölszálltam a metróra, a Népligetnél már csoportokba verődve üvöltöztük a trágár nótákat, amire beértem a K szektorba, már forrtam a dühtől, úgy éreztem, darabokra tudnék szedni bárkit, aki bármi módon gyanúsítható azzal, hogy nem a Ferencváros győzelmének érdekében jár el. Barátaim néha röhögve emlegetik, hogy ötvenkilós tizenötévesként, vörös fejjel, magamból kikelve miként fenyegettem testi fenyítéssel a biztonsági kerítés mögül valamelyik vidéki ellenfél két méter magas, százkilós kapusát.

Szerencsés esetben az ember persze kinövi ezt az egészet, szerencsétlenebb esetben csatlakozik egy szélsőséges politikai vagy szervezett bűnözői csoporthoz, legszerencsétlenebb esetben pedig megmarad annak, aki.

Én 1992 környékén tértem magamhoz végleg, és egy gyalázatos hazai döntetlen vagy egygólos vereség (Nyíregyháza?, Tatabánya?) után megfogadtam, hogy ezeknek a szélhámosoknak én többé egy fillért sem juttatok (persze azóta is juttatok, az adómból, hogy rohadjanak meg az állami támogatással együtt), ezek még annyit sem tesznek bele ebbe az egészbe, mint én, a drukker, ezek csalók, nevetséges senkik, azok a hülyék, akik képesek emiatt gyötrődni, idegeskedni, ezekhez tartozni, ezekért kisebb-nagyobb harcokat vívni nap mint nap.

Megfogadtam tehát, hogy én már csak akkor megyek ki az Üllői útra, ha minimum UEFA-négyesdöntőt játszunk (addig álljak féllábon). Ezt a fogadalmamat körülbelül tartottam is (jó, jó, kinn voltam Diósgyőrben, amikor bajnokok lettünk, de ott csak a munka miatt).

Most gondoltam, kiviszem a gyereket. Mert a gyerek tizenkétévesen profi futballrajongó lett, persze már huszonegyedik századi, tehát - nagyon helyesen - fogalma sincsen arról, ki az a Botis, Rósa vagy Bajevszki, viszont az Arsenal, a Barcelona vagy akár a Birmingham City összeállítását bármikor elmondja.

Kimentük tehát a Fradi- Győrre, szezonnyitó, ugye, 3400-ért.

Beültünk a 11-es szektorba szépen, mögöttünk egy körülbelül eszméletlenségig részeg hajléktalannak tűnő pár, még azt sem mondanám rájuk, hogy lumpenprolik, mert már ebből a kategóriából is kihullóban lehettek éppen, a páros férfi tagja rekedtes hangon üvöltözött a fülünkbe teljesen artikulálatlanul, néha a pályán történtekre próbált reflektálni, de sajnos nem volt abban az állapotban, hogy fölismerje a legegyszerűbb játékhelyzeteket is, ezért egy idő után már csak a buzi, a zsidó és a cigány szavak kombinációival próbálta kifejezni érzelmeit, és a szünetben székemre öntött egy deci boros kólát.

Köpködtük a szotyit és fáztunk, és néztük, ahogy huszonkét szerencsétlen inkompetens vánszorog föl-alá a pályán, egyszerűen nem értettük. A gyerek azért, mert életében nem látott még élőben magyar futballt, de még tévében sem nagyon (viszont egy Bolton-Fullhamért simán átkapcsol), én meg azért, mert nem gondoltam, hogy az én elképzeléseimet is alul lehet múlni. Ezt a játékminőséget huszonéves magyar férfiak véletlenszerűen kiválasztott huszonkétfős csoportja képes produkálni vagy inkább felülmúlni.

A nézőtéren csöndes letargia. Már nem is lázadoznak, nem követelik az edző lemondását (talán egy-egy bátortalan "Furulyás takarodj!" röpült el), egy előttünk álló, a mögöttünk állónál egy csöppet talán józanabb lumpenproletár buzizta csak kevés meggyőződéssel az ellenfél jól fésült szélsőjét, mert már igazi drukkerek sincsenek meccsen, már durva, súlyos elmebetegek sincsenek, például egyetlen rendes neonácit sem láttam, pedig a kilencvenes évek elején már a tábor jó harmada kopasz bomberdzsekisekből állt, mert a rendes huligánok már biztosan külföldire járnak, Olaszországba, mondjuk, mégis nagyobb szakmai kihívás több ezer fős táborokban tömegverekedni, mint itt néhány tucat lumpenprolival birkózni.

Mint igazi, született fradista, erkölcsi kötelességemnek érzem, hogy újra - ceterum censeo alapon - javaslatot tegyek a magyar futball teljes megszüntetésére. (És szívünk zöld-fehér.)