Az ilyen gyors rárontás a könnyű prédára ráadásul ostobaságokhoz vezethet. Például a második világháború idején Veesenmayer német követ is észrevette a "ha még egyszer"-t, és 1943. decemberi követi jelentésében azt írta, hogy az Magyarország egész tragikumát mutatja. "Jellemző ez paszszív alapbeállítottságukra, és ha figyelembe vesszük az itt évszázadokon át uralkodott törökök vérségi beütését, még az úgynevezett ősmagyarok nomádszerű jellegére is következtethetünk."

Ha ekkora kreténséget nem is, de a tisztességes magyar is belehallhat némi bizonytalanságot ebbe a fordulatba. Pedig valószínű, hogy téved. Csak azt a nemesi hagyományt veszi át a formula, amely szerint a királyi hadba hívás a megismételt második üzenettel válik érvényessé. Másért érdekes hát a késleltetés. Azt jelzi, hogy erősen benne maradt a nemesi hagyomány még a Kossuth-nótában is. Játszhatunk-e a gondolattal, hogy ez a kétágú tradíció meddig ért el? Mit jelent?

Átírható-e a kérdés jelen időre? Emlékszik-e még valaki arra, hogy 1989. március 15-ét, a maga százezres nagy budapesti tüntetésével, fáklyás menetével sokan a rendszerváltás születésnapjának gondolták? Nevezné-e ma bárki így? Emlékezetes, hogy a Fidesz (a szabad demokratákkal) 1989-ben a nagy tüntetés után néhány hónappal nem írta alá az Ellenzéki Kerekasztal megállapodását, majd együtt népszavazást kezdeményeztek, hogy megakadályozzák a közvetlen államfőválasztást, Pozsgay Imre köztársasági elnökké emelését. Az átmentést - ahogy akkor fogalmaztak a néhány nappal azelőtt Orbán Viktor konzultációs testületébe hívott egykori MSZMP-politikus kiszorítását ambicionálók. Gondolta-e valaki akkor, hogy néhány év múlva a pesti márciust kétségbeesetten szemlélő Széchenyi lesz a Fidesz védőszentje? A jelenben is tele van tehát ellentmondással március 15. emléke.

A "ha még egyszer azt üzeni" mai kérdéssé is fordítható: elmennénk-e - mindnyájan -, ha megint azt üzennék? Vagy éppen ezt várják sokan? Valami új szólítást, ha nem is utcára, mert annak az ideje végképp elmúlt, de térre, amely mozgást és értelmet képes fogadni? Nádas Péter néhány éve azt írta, hogy nem tudnak honfitársaink azonosulni igazán '48-cal. Ahogy a rendszerváltozással sem. Keserű iróniával felvetette: ahhoz, hogy az 1848-as jelszót meg lehessen valósítani, s el lehessen törölni, előbb vissza kellene állítani a cenzúrát. Akkor aztán el lehetne kezdeni a küzdelmet ellene. Talán ugyanezt fogalmazta meg Esterházy Péter azzal, hogy bár kimentek az oroszok, olyan, mintha még mindig lenne itt valaki. (Nyugi, biztos, hogy nem a multikra meg a globalizációs blablára gondolt.)

A folyton elbújó március 15. tétje persze nem új. Már egy 1948-as komoly kutatás is úgy találta, hogy a népi emlékezetben '48 tulajdonképpen nem létezik. A jobbágyfelszabadítás élményének például nem találták kimutatható folytonosságát. A '48-as függetlenségi hagyományoknak viszont a társadalmi hierarchiában följebb haladva mind erősebb emlékei, élőbb kötődései jelentek meg. De a nép mintha úgy élte volna meg, hogy '48 az urak dolga volt. (Arra még emlékeztek, hogy miként bujkáltak néhányan a forradalmi seregbe való sorozás elől a környékbeli erdőkben, mert azt hitték, hogy külföldre viszik őket.)

A képlet ismerős. Félő, hogy a rendszerváltozásban sem lát honfitársaink többsége ennél többet, s horvát-román-osztrák-muszka ellenség híján nem is tud igazán a szabadságeszményre hangolódni. Könnyen lehet, hogy csak ezt a vákuumot tölti meg a mai szónoklatok hol üres, hol egymással ellenségeskedő hangja. (Orbán Viktor a 150. évfordulón, a '98-as választási kampányban: "ma is, mint akkor, a haladás és a múlt erői készülnek összecsapni".)

Nehéz mit kezdeni a helyzettel. A dolog megtörtént, de nem kellőképpen átélhetően. Súlyosan sántító hasonlattal ugyan, de még az 1849 utáni évtizeddel is analogizálhatunk, amennyiben a forradalom nagy szociális vívmányai közül a jobbágyfelszabadítást és a közteherviselést bevezették, átpasszírozták, megtörtént tehát, aminek meg kellett történnie, csak szabadságérzet nem járt vele.

Most ugyanez az érzés rejtélyesebb. Miközben a dolgok alapvetően észszerű irányba fordultak, az emberek egyre kevésbé szívesen mozdulnak a fordítókkal. A politikusok átlagos népszerűségi indexe a kilencvenes évek elején hatvan pont körül indult, ma jóval ötven alatt van. Lehet az még tizenkét pont is? De már forradalmi?

Petőfi 1848 augusztusában azt írja Aranynak egy közelgő új forradalomról: "Az első dolgunk lesz egy óriási akasztófát állítani és reá kilenc embert (ti.: a minisztereket) fölakasztani." Ehhez képest ma nagyon jól állunk, de a napi történelem érzelmi kiüresedése tagadhatatlan.

Azzal is nehéz lenne komoly vitába szállni, aki - mint a paraszti emlékezet 1848-at-, 1989-et is az urak ügyének érezné. Urak alatt nem is a mágnásokat (a mai politikai, gazdasági elitet), hanem a jól pozicionált közepet értve. (Kvázi megyei nemesség.) Amit ma ugyanis kiérlelt kategóriával a nagy ellátórendszerek - oktatás, egészségügy, szociális ellátás, közigazgatás - mozdíthatatlanságának, reformelhárító képességének neveznek, az a hétköznapokban azt is jelenti, hogy éppen ott nem történik semmi érzékelhető, ahol az emberek találkozhatnának vele. A birtokon belül lévők képesek megakadályozni, hogy az egészségügyet bárki kívülről ellenőrizze, vitalizálja. A közigazgatás tántoríthatatlanul őrzi pozícióit mennyiségileg, minőségileg. Helyhatóság kezel rendelőt, iskolát, kórházat, színházat, bármit, döbbenetes mennyiségű testülettel, szabállyal, papírral. Az iskoláknak mindenkivel erősebb a kontaktusa, mint azokkal, akiket szolgál. A közpénzen fenntartott közép megragadta és nem engedi pozícióit, s oly merevvé teszi az egész rendszert, hogy ahhoz se verseny, se együttműködni vágyás hozzá nem fér. És ahány politikai hatalom érkezik, annyi fogadja el és használja ezt a rendszert, hiszen haszonnal forgathatók benne emberei, gondolatai, pénzecskéi.

Ha 1989-et polgári forradalomnak nevezzük, nem mondható, hogy ez a helyzet ellenforradalmi, de kétségkívül alkalmas rá, hogy belefagyjon szinte minden lendület, ami nem kapcsolódhat közvetlenül a világpiachoz.

Ettől persze még nem fognak az emberek utcára menni. De pozitív értelemben sem. Fenyeget a "mindenki csak ül meg áll, és nem csinál semmit". Aztán egyszer csak szavaz, és annak könnyen az lesz majd az üzenete, hogy uraim, innen is, onnan is, "mindnyájuknak el kell menni". Jó, persze csak ha még egyszer...

Forradalmian bátornak kell lennie annak, aki ki akar lépni ebből a végül is jól bejáratott rendszerből. Táncsics Mihály például az volt. Börtönbe került a '48-as forradalom előtt, majdnem alatta is, és persze utána, például március 15. megünneplése miatt. Hogy miként kell elképzelni az ilyen rettenetes embert? Eötvös Károly szerint "az öreg jó Táncsics Mihály... Az első magyar szoczialista, de olyan szoczialista, aki mindenkit szeretett, és senkire sem haragudott. El is hagyta e miatt utóbb minden követője."

Látszik, e forradalmi mentalitásnak is vannak kockázatai, de talán már esélyei is.