A hetvenes években a művészek Mekkája volt Hollandia. A világ minden tájáról özönlöttek a festők, szobrászok, színészek, táncosok és zenészek, ugyanis az állam biztos megélhetést garantált nekik.

A messzeföldön híres Megállapodás a Vizuális Művészekkel (BKR) elnevezésű program minden Hollandiában dolgozó művész számára biztosította a létminimumot. A támogatás egyetlen feltétele az volt, hogy a művésznek folyamatosan el kellett látnia műremekekkel a helyi önkormányzatot. Ezek többsége aztán dohos pincékben az enyészet martaléka lett, az értékesebb vagy újrahasznosítható daraboknak pedig lába kelt.

Az állam esztétikai kérdésekben semleges maradt. A kontárokat és a könnyen megszerezhető pénzért ácsingózó semmittevőket éppúgy megillette az alanyi jogon járó ellátmány, mint az igazi művészeket.

Chip Bray, a Christian Science Monitor cikkében megszólaló amerikai művész még emlékszik a Rózsaszín Emberekre. A társaság azért kapott támogatást a kormánytól, hogy szörnyű rózsaszín ruhákba öltözve járják Amszterdam utcáit és szórakoztassák a járókelőket.

A cél a művészetek felvirágoztatása volt, de pont az ellenkezőjét sikerült elérni. Egy idő után már annyi volt az önjelölt művész, hogy a juttatási rendszer finanszírozhatatlanná vált és összeomlott.

Bray nosztalgiával gondol a hetvenes évekre, de lassan kezd beletörődni, hogy egy művésznek manapság üzleti ismeretekkel is kell rendelkeznie. Egy másik művész,  Jennifer Hoes, aki már egy új művészgeneráció tagja, természetesnek tartja, hogy egy-egy támogatásért komoly üzleti tervvel kell pályázni. Ő egyáltalán nem bánja, hogy a bőkezűen osztogatott juttatások ideje lejárt.

"Élénken él az emlékezetemben egy rózsaszínűre festett kis karácsonyfa, az ágain szemét-díszek lógtak - mondja Hoes. - Rosszul lettem a gondolattól, hogy a támogatások erre mennek el."

Jennifer Hoes alkotása (részlet)