Persze, lehet azon is töprengeni: a tiszteletes úr beleásta magát az uniós folyósítási rendszer, az intervenció meg a bűvös "top-up" meg "sapard" részleteibe? Nem, ő valószínűleg lélekből szimpatizál, minden különösebb felelősség híján, ahogy mostanában sokan megfontolás, realitásérzék nélkül teszik ugyanezt, ha a Budapestre vonult gazdákról esik szó. A másik oldalon meg elfehéredett ajkakkal gondolják mindennek az ellenkezőjét - és mindkét tábor mélyen hiszi saját igazát. Pedig gondolkodni is érdemes lenne.

A demonstráció lassacskán eltelt húsz napja két dolgot feltétlenül igazolt. Az egyik, hogy személyes sorsokat milliárdokba feszült, szeletnyi szakmai, de sokkal inkább politikai tárgyalásokon megoldani nem lehet. A másik, hogy agrárügyben egység eddig sem volt, ezután sem lesz - a magyar vidék változatlanul a hatalmi harc napi politika terepe, és az lesz még jó darabig.

Kezdjük az első állításunkkal. Képzeljük el a helyzetet: kivonul a traktortulajdonos az utcára, mert neki most rossz, nem kapta meg az ígért pénzt. Vár mondjuk a számlájára egymillió forintot, ezzel szemben a nevében folyó tárgyalás, az egész huzavona milliárdos átcsoportosításokban méricskél, amit ő igazából át sem lát. De azt tudja, hogy neki valamit megígértek, és ő azt nem kapta meg. Világos: "monnyon le a kormány". Ezzel az alapvetéssel akár hónapokig is utcán lehet tartani néhány ezer érintett, felkorbácsolt lelkületű gazdálkodót. Különösen, ha még egy erdélyi püspök is szolidáris velük. Ja, meg a polgári körök, a korábban az ellenzéki fővezér mögé pódiumra ültetett publicista, színész - és még ki tudja, ki - további kitartásra biztat. Ezzel ki lehet tartani akár húsvétig, vagy akár tovább is. Hasznos jószág a traktor: nagy, fellobogózva látványos, különösen szokatlan helyeken, lehet vele tüntetni, utat elzárni, persze azért szántásnál is jól jöhet.

A másik megközelítés ennél jóval kellemetlenebb felhangokat hordoz. Agrárügyekben évek óta nincs egyezség - ez különösen azért kellemetlen, mert országunk minden szakértői összegzés szerint kiválóan alkalmas a versenyképes agrártermelésre. Nálunk ennek a tekintélyes termelői potenciálnak nincs egységes érdekképviselete. Milyen komikus helyzet: az elvileg a kistermelőket pártolni hitt baloldali kormányzathoz a nagyobb gazdaságokat felölelő MOSZ áll közelebb, míg a jobboldali nagy párt - idézet Orbán Viktortól - a gazdaköröket tartja "természetes szövetségesének". A gazdakörök pedig egy immár egyre nyilvánvalóbb forgatókönyv szerint cselekednek: megegyezni nem akarnak, mert nem céljuk. A cél egészen más.

Jól emlékszem 1999-re, amikor nagyobb tételben ment a vita érdekképviseletek és az akkori - Torgyán vezette - tárca között. Akkor a nézetkülönbség százmilliárd forinthoz volt közel. A gazdakör akkoriban mélyen hallgatott, vezetői olyasmiket mondtak, hogy nem tüntetni, egyeztetni kell agrárügyben, meg kell őrizni a vidék békéjét. Valamiféle "agrárbéke-megállapodás" végül megszületett - bár azt valójában nem tartotta be senki. Most tíz-egynéhánymilliárdon, pontosabban annak kifizetési dátumán folyt az utolsó pillanatokban a polémia, igaz, a másik félnél soha nem lehetett pontosan tudni, hol tart éppen - pontot vagy vesszőt tett-e egy-egy részlet végére. Mindenesetre normális viszonyok között a fenti tételen három, kiélezett vitákkal teli hét után már aligha lett volna érdemes tovább alkudozni.

De az egyezség négy nappal a nemzeti ünnep előtt a tüntetőknek már nem volt céljuk. Meg kell mutatniuk: kitartanak.