A VGMK tulajdonképpen állami vállalaton belüli magánvállalkozás. A munkások elvben a rendes munkaidőn kívül, de a cég eszközeivel termelnek mintegy beszállítóként saját munkaadójuknak. Ezt a fiatalabb olvasók kedvéért vagyok kénytelen elmesélni. Bár aki az új kapitalista viszonyok között nevelkedett, talán el sem hiszi, hogy ilyesmi lehetséges, sőt a maga idején nagy dolog volt, roppant haladónak számított.

Nos, a hajdani uralkodó osztály sokat tapasztalt képviselője így fakadt ki az ifjú kérdezőnek: "Már megbocsásson a kisasszony, itt mindenhogyan lehet b...ni, csak rendesen nem!"

A történetet az egyre szélesebb hullámokat vető ügynökvita juttatta eszembe. Most, hogy tényleg kezd kiborulni a kübli, egyre-másra vetődnek föl olyan kérdések is, amelyek messze túlmutatnak a spicliügyeken.

Kezdődött azzal, hogy ki volt ügynök és ki nem. Mifélék voltak általában az ügynökök? Hányan voltak? Honnan kapták a megrendelést?

Eddig már a korábbi fordulókban eljutottunk. De akkor nem volt téma, hogy például spicliskedtek-e a munkásőrök, az egyszerű párttagok. Innen pedig csak egy lépés, hogy egyáltalán mekkora szerepe volt a titkos megfigyelésnek a rezsim stabilitásában. Nem volt-e ugyanolyan fontos vagy még fontosabb a párttitkárok, munkahelyi főnökök és személyzetisek által gyakorolt, nyíltan végzett politikai ellenőrzés?

Mi tartotta össze a rendszert, miféle rendszer volt a kései kommunizmus?

A nagy kérdésekhez persze más úton is el lehet jutni. A politikai elmélet művelői maguktól föltették, nem volt szükségük ügynökleleplezések általi csiklandozásra. Mint ahogy a komoly kutatók sem gondolták, hogy ölbe tett tollal kell várakozniuk, amíg kézbe nem kapják az összes aktát, és végre kiderül, hogy Aczél elvtárs mire volt kíváncsi kedvenc íróinak szexuális életével kapcsolatban, vagy borközi állapotban hogyan pocskondiázta az egyik ellenzéki a háta mögött a másikat.

A nagyközönségnek azonban erős ingerekre van szüksége, hogy felfigyeljen bármire. Nem lehet véletlen, hogy az a bizonyos "szembenézés a múlttal" - ennél csak "a múlt lezárása" félrevezetőbb képzavar - mindig a spiclikkel kapcsolatban válik aktuálissá.

Van egy másik ok is, amiért épp az ügynökbotrányok kapcsán kezdi foglalkoztatni a közönséget a kommunista rendszer természete. Senki sem szeret kellemetlen, megalázó emlékeket feleleveníteni. Márpedig azoknak, akik felnőtt fejjel érték meg a rezsim bukását, bőségesen vannak ilyen emlékeik. Viszont, ha az ember nem volt spicli, bár nem is volt valami nagy ellenálló - és a túlnyomó többség nem volt egyik sem -, ez a téma, a besúgók ügye ígérkezik a legkevésbé ingoványosnak. Sokan egyenesen hízelgőnek találják magukra nézve, hogy a hivatásos és önkéntes titokrendőrök tartották kezükben a szálakat, mert akkor nekik igazából nem lehetett részük a rendszer működtetésében.

Csakhogy minél nagyobb túlzásokra ragadtatják magukat a megtisztulás bajnokai, minél több olyan emberről rántják le a leplet, akinek nem volt különösebb vagy semmiféle takargatnivalója, annál inkább maguk ellen fordítják a közönségnek azt a részét is, amely kezdetben izgatott érdeklődéssel vagy kellemes bizsergéssel böngészte a leleplező névsorokat.

Mert akaratlanul ugyan, de egyre jobban aláássák a legtöbb ember számára kényelmes feltételezést. Azt, hogy mindenben a besúgók és a titkosszolgálatok voltak a ludasok. A többiek meg tették a dolgukat. Jól, rosszul, ahogy tudták, de nem volt közük a rendszer működtetéséhez.

A folyamatot most már aligha lehet megállítani. Nem hinném ugyan, és remélem is, hogy végül nem a legfelelőtlenebb álláspont kerekedik felül. Odáig azért nem fogunk talán eljutni, hogy úgy bújhatja bárki a titkosrendőri jelentéseket és a hangfelvételek leiratait tartalmazó aktacsomókat, mint egy nyilvános könyvtár köteteit. Ez újra felelevenítené, még nagyobb jogsértéssel tetézné az eredetit, ami abban állt, hogy a beavatottak egy szűk köre megtudhatta, miről beszélgetek barátaimmal.

De bármilyen korlátozások kerülnek végül az új ügynöktörvénybe, még hosszú ideig hullik majd fejünkre a régi rezsim mocska. Mint ahogy az sem vetne véget egyszeriben a botrányok sorozatának, ha minden korlátozást feloldanának. Akik ezt szorgalmazzák, arra szoktak hivatkozni, hogy a szivárgásnál és szivárogtatásnál jobb egy csapásra túl lenni a dolgon. Ennek körülbelül annyi értelme van, mint azt mondani, hogy a Nemzeti Könyvtárt mindenki látogathatja, tehát mindenki olvasta is az összes magyar könyvet.

A fejünkre hulló rengeteg szemétben kénytelenek leszünk egy kicsit megrázni magunkat. A liliomfehérek, nagyjából tiszták, enyhén foltosak, sőt akár az igazán sárosak is, hisz nekik sem mindegy, mi ragad rájuk. S ha elkezdünk egy kicsit gondolkodni, hamar rájövünk, hogy az öreg szaki nagy igazságra tapintott rá.

Nem volt mindenki pártfunkci, nem volt mindenki titkosrendőr vagy spicli. De a régi rendszerben úgyszólván senkinek sem volt rá lehetősége, hogy tegye a dolgát rendesen, ahogy kell. Mindenki úgy tette a dolgát, ahogy tehette, s ezzel maga is hozzájárult az egész rendszer működtetéséhez.

Nem hiszem, hogy a nép szava Isten szava. De egy erős, jó politikai elmélet olyan tapasztalatokra épül, amelyek mindannyiunk tapasztalatai. Ezeket a tapasztalatokat az egyszerű emberek is képesek a maguk módján megfogalmazni.

Ilyen elmélet volt az, amit először Hannah Arendt fejtett ki teljes alakjában, a totalitarizmus elmélete.

Totalitarizmus? Világmegváltó ideológia? Terror? Gulág? Mi köze ennek a kései kommunizmushoz, különösen annak kádárista változatához?

Vegyük csak kézbe Arendt könyvét, amely A totalitarizmus gyökerei címmel magyarul is megjelent. Nem könnyű olvasmány, de megéri. (Megjegyzem, érdemes lenne megint kiadni, lehetőleg átdolgozva a rendszerváltó évek sietségében összecsapott fordítást.)

Azt fogjuk találni a könyvben - amit mindenki tud, de kevesen vesznek figyelembe -, hogy a totalitarizmust az ideológia és terror mellett, az ideológián és a terroron túl sajátos kettősség, kétarcúság, fura képmutatás jellemzi.

A döntő szó minden lényeges kérdésben a pártvezetőké, de a párt szeret más, hagyományos intézmények mögé bújni. S ezek az intézmények látszatra - amire többé-kevésbé ügyelnek is - olyanok, mint egy modern, akár demokratikus állam szokásos intézményei.

Képviselőket választanak, törvényeket hoznak a parlamentben. A kormány nem azonos a kommunista párt vezetőségével. Működik a közigazgatás, működnek a bíróságok. Nem alakítanak minden egyetemet pártiskolává. Valamiféle szakszervezetek is léteznek. A gazdaságban rendszerint van valami szerepük az áraknak, a piaci viszonyoknak.

Ez a kettősség egyre fontosabbá válik, ahogy az ideológia lassanként háttérbe szorul, s a terror enyhül, mígnem megszűnik. A látszatból mindinkább valóság lesz.

Egyre könnyebb úgy éreznie a politikától magát távol tartó embernek, hogy neki nincs is köze a kommunizmushoz. De amíg a rendszer fennáll, valójában senki sem tudja teljesen függetleníteni magát. Mindenkinek meg kell kötnie a maga kompromisszumait. Mindenkiben marad valami rossz szájíz.

Mi következik mindebből? Talán az, hogy mindenki egyaránt felelős mindenért? Hogy nincs különbség az alattomos spicli és a szemünk láttára működő párttitkár között? Nem szólva az egyszerű civilről? Semmiképpen.

De az nagyon is következik belőle, hogy nem ártana egy kicsivel több alázat, tisztogató uraimék! És ha fiatalabbak, személyesen nem érintettek már, akkor nem ártana valamivel több empátia.

Ettől még nem lesz szebb a múlt, csak érthetőbb. A történelmi igazság kutatója számára nem a remegő vagy összeszorított ajkú felháborodás a legkedvezőbb lelkiállapot.

Bence György
filozófus