Mintha csupán arról lenne szó, hogy magánemberek magánembereket besúgtak, magánvétkesek magánsérelmeket okoztak; mintha a nyilvánosság tétje nem lenne több, mint gyarló magánemberek kompromittálása, illetve sértett magánemberek kielégítése. Holott a lényeg egyáltalán nem ez. Nem magánsérelmeinkről van szó, hanem a közszabadságunkról és a közös jogainkról. A besúgókéról is, a besúgottakéról is, mindenkiéről.

A katolikus egyház vezetői például egyre csak azt bizonygatják, hogy az egyházi besúgók áldozatok voltak, nem is okoztak olyan sok embernek kárt, és a Püspöki Konferencia az egyház nevében (!) kér bocsánatot a sértettektől. Mintha az egyház besúgóinak ügyvédje volna, nem pedig az áldozata. Holott a besúgókat nem hívő magánemberek, hanem a hit intézményei, a vallásszabadság ellen szervezték be. Azért, hogy az egyházak ne nyilvánulhassanak meg, ne téríthessenek és ne tevékenykedhessenek szabadon. Egyszóval: ne tehessék meg mindazt, amit ma megtehetnek. Ne követeljenek semmit abból, amihez ma ragaszkodnak. A katolikus vezetők nem győzik hangsúlyozni - joggal -, milyen gúzsba kötött állapotban tartották az egyházukat évtizedeken át. És nem győzik fedezni azokat, akiknek az volt a feladatuk, hogy a gúzskötésükre vigyázzanak, jelentsék mindazt és mindazokat, ami és akik erre veszélyesek lehetnek.

Szegvári Katalin újságíró-kolléga nyílt levélben nekirohant a kormányfőnek, mert az ő bűnének véli, hogy nyilvánosan szembe kell néznie a múltjával. Számunkra ebből most csak az az érdekes, ami magától értetődő. A Kádár-korszakban az értetődött magától, hogy tilos nyílt levélben vehemens támadást intézni az ország vezetői ellen, hogy nem léteznek szabadon terjesztett ellenzéki lapok, amelyek az ilyen levelet közlik és üdvözlik, s hogy retorziókra számíthat az, aki egy ilyen levél írójával szolidaritást vállal. Ma az értetődik magától, hogy ilyen levelet írni, ellenzéki lapot kiadni, tiltakozni, szolidarizálni, tüntetni stb. szabad. Emberi jog.

A besúgókat azért szervezték be és arra használták, hogy fönnmaradjon az a rendszer, amelyben a jogfosztottság értetődik magától, és ne jöjjön el ez, amelyben jogaink létezése értetődik magától. Miként a jogfosztottságunk sem volt tökéletes, jogaink érvényesülése sem az, és a tökéletlenséget mindkét esetben fontos számon tartani, az utóbbi esetben szigorúan számon kérni. De ettől azért még két ellentétes állapotról van szó. A jogfosztottságot védő és a jogbiztonságot védő állambiztonsági tevékenység: ellentétes célú tevékenység. Az egyiknek a titkossága a kiszolgáltatottságunkat szolgálja, a másiké a biztonságunkat.

Miután minden nagyobbacska párt volt már kormányon, mi, politizáló állampolgárok valamennyien éreztük már magunkat ellenzékben. Alighanem valamennyien adtunk már le kormányváltó szavazatot, éreztünk már sajátunknak ellenzéki sajtót. Az idősebbek képzeljék vissza, a fiatalok képzeljék oda magukat abba az állapotba, amikor mindez nincs. Idézzük föl magunkban azt az indulatot, amit akkor éreznénk, ha egyik napról a másikra betiltanák az összes médiát, ami nem a kormányzó hatalomé, ha betiltanák az összes pártot a kormányzón kívül, a szavazólapokról és az életünkből eltüntetnének minden alternatívát. Nem vitathatnánk meg szabadon, mi történt '45-ben, Irakban, mi van a kettős állampolgársággal stb. A besúgókat azért tartották, hogy ez így legyen, így maradjon mindörökre. Hogy sokkal kevésbé legyünk szabadok, mint amilyenek vagyunk.

Ezért szolgáltatták ki a besúgók bármelyikünk bármelyik, bármennyire érzékeny személyes adatát, amelyet semmilyen törvény, semmilyen ombudsman, semmilyen intézmény nem védelmezett. A besúgó személye azért volt titok, hogy a titkainkhoz hozzáférjen a jogfosztó hatalom.

Személyes adat az, ami a magánéletünkhöz tartozik. Ami a közéletet, a közérdeket, a közszabadságot érinti, nem személyes adat. Azt titkosítani csak akkor lehet, ha föltétlenül szükséges és méltányolható közérdeket szolgál. Az állambiztonsági tevékenységben való részvétel ténye - bármilyen minőségben - nem lehet személyes adat, jogfosztottságunk tartósítása pedig nem lehet méltányolható közérdek. Tehát: csak a besúgottak besúgott titkai maradhatnak titokban a nyilvánosság előtt, és csak azok a nevek és dokumentumok, amelyekre a mai nemzetbiztonsági szolgálatoknak valóban szükségük van. Amennyire hatékonyan tudjuk ellenőrizni ezeket a szolgálatokat a közmúltunk tekintetében, annyira fogjuk tudni őket hatékonyan ellenőrizni a közjelenünk tekintetében is. Ha nem tudjuk őket a szükséges minimumra szorítani a közmúltunk titkosításában, nem fogjuk tudni a közjelenünk vizslatásában sem.