Ilyen a boksz
A film maga nem sokat ér. A történet két másikból lett összegyúrva, eleinte a Rockyt nézi az ember, utána pedig a Mégis, kinek az élete? női változatát. Az egészet súlyosbítja, hogy a rendező Clint Eastwood nem volt képes megtagadni magától a leghálásabb szerepet, pedig ha reálisabban látná önnön művészetét, már másnap mennie kellett volna a produkcióból. Pont az a Clint Eastwood, aki olyan fantasztikusan tudott rezzenéstelen lenni, most állandóan játszani akar az arcával, remegteti a száját, húzogatja az orrcimpáit, ugráltatja az arcizmait, és az új fogsorától még beszélni sem tud tisztán. A Millió dolláros bébi bő negyedórán át elég hülye film, amelyben úgynevezett férfias férfiak rekedt hangon susognak valami semmiséget, ami olyan, mintha valami lenne.
Utálni nem lehet
a Millió dolláros bébit.
Mert a maga fafejű módján mégis visszahozza a régi
Hollywoodot, amikor még
a tisztességről és a becsületről szóltak a filmek.
Aztán jön Hilary Swank, és megáll ez a székből lefelé csúszás, és öt perc múlva a néző azt veszi észre, hogy együtt mosolyog a szereplővel, együtt szisszen vele, ha átvitt vagy valós értelemben jön a balcsapott. Pedig a film nem lesz jobb, a párbeszédek időnként bágyadtan próbálják utánozni a Coen testvérek stílusát, de csak ostobák, nem humorosak. Súlyos terhet jelent, hogy hálásnak kell lenni azoknak, akik anyagilag járultak hozzá a film elkészüléséhez, így aztán a tűrhetőnél jóval több a rejtett vagy még csak nem is rejtett reklám, nemcsak kólaautomaták villognak, de olyan társalgások is elhangzanak, hogy miért azzal öblítesz, amikor drágább? Mert ennek sokkal jobb a szaga. Nana.
A mellékszerepek kidolgozatlanok, szinte parodisztikusan vázlatosak, a gonosz mama kövér, a szemét öcs nyitott szájjal rágózik és tetovált a karja, a gonosz ellenbokszoló sunyin néz, és legalább két súlycsoporttal följebb kellene mérkőznie. Aztán jön a baj, jönnie is kell, mert már annyira összekuszálódtak a forgatókönyvben a különféle kapcsolatok, hogy megoldást csak halál jelenthet meg az eltűnés, de ez körülbelül rendben is van így. Az is egy szükségszerűség, ha a forgatókönyvíró azt mondja: jobb most nem jut az eszembe.
Akárhogyan is: utálni nem lehet a Millió dolláros bébit. Mert a maga fafejű módján mégis visszahozza a régi Hollywoodot, amikor még a tisztességről és a becsületről szóltak a filmek, amikor a hősök inkább szenvedtek, de nem futottak meg, és nem követtek el aljasságot. Az ilyen filmeket harminc év múlva is játsszák majd éjszakánként, és mindig lesz valaki, aki ott ül előttük, és nagyot sóhajt: ez a Swank... ez a Freeman... Ezek még színészek voltak. (Forgalmazza a UIP-Dunafilm)
