Van itt minden, mi szem-szájnak ingere. Igaz, nincs vietnami papucs és zenélő kacsa, meg felhúzható cincogó egér. Van viszont fehér műanyag tésztaszűrő, acélsodrony súrolókefe, narancssárga bakelit merőkanál, szürkés-fehér evőeszköztartó. Fekete fogmosópohár, bőrkímélő, balzsamos mosogatószer. Piros műanyag rácsos poháralátét. Dugóhúzó, kockás törlőkendő. Imruska jelszava, amely cégére is egyben: Többet, olcsóbban!

Imruskának megvan az ő sajátos vevőköre. Épp az acélsodrony súrolók között válogatok, amikor markáns női hang üti meg fülemet. "Hát, Imruskám, azért az mégiscsak aljasság, ha egy roma elmegy egy munkahelyre, és amikor meglátják az arcán, hogy cigány, rögtön a pofájába vágják a szerencsétlennek, hogy már nem aktuális. Mi az, hogy nem aktuális? Hát a roma nem ember?" Na, ennek fele sem tréfa - mondom magamban. Szívemet valami jóleső érzés járja át, ha emiatt háborog valaki. Talán még nincs minden veszve. Vagy csak érzelgős vagyok? Nem hiszem.

A hang olyan mintha Bonnie Tyler agyoncigarettázott, rekedt torkából jönne; a szomszédos Jégkunyhó cukrászda eladónőjét hallom kifakadni. Esélyegyenlőségi szakembereket megszégyenítő egyszerűséggel sorolja mit kellene csinálni. "Imruskán, oktatás, oktatás, oktatás, oktatás. Nem igaz, hogy ezek a szerencsétlen romák nem akarnak dolgozni. Hallom, hogy a múltkor valakit azért nem vettek fel konyhalánynak, mert egy cigánytól nem szívesen fogadnak el ételt. Tudja mit, Imruskám, szégyelljék magukat." Imruska hevesen bólogat.

Vevő érkezik, aki miután megvette az akciós zöld szivacsot, bekapcsolódik a beszélgetésbe. "Nekem a menyem cigány, hát ha láttatok volna normálisabb csajt! Nekem, ne mondja senki, hogy a cigányok nem dolgoznak, úgy ragyog a lakásuk, mint a patika, bármikor megyek hozzájuk." Imruska továbbra is csak bólogat, majd érzi, hogy neki is állást kellene foglalnia az egyre hangosabb asszonykórusban, esélyegyenlőségi kérdésekben. Hát megszólal: "Tudják asszonyok, hogy mennyi cigány dolgozott itt, amikor húsz éve a lakótelep épült. Érdekes, a finnyás magyarjának akkor nem volt baj, hogy a cigányok ássák az árkot, keverik a betont, meg a tíz emelet magasságban ők egyensúlyoznak a tetőn".

Újabb és újabb romafelzárkóztatási és integrációs kiselőadások hangzanak el a tenyérnyi boltban. Mindenkinek megvan az ötlete, mit kéne csinálni, hogy kéne a helyzeten javítani. "Én, ha bejön egy ágrólszakadt romacsalád, ingyen adok nekik egy-egy minyont" - mondja a Jégkunyhó eladónője. "De ne mondjátok el senkinek! Úgy falták a minyont a gyerekek, hogy majd' megfulladtak. Ezek még életükben nem ettek ilyent". "Én meg odaadtam nekik a kinőtt télikabátokat, mert egy szál pulóverben fagyoskodtak a HÉV-megállóban. Tudjátok milyen hálásak voltak?" - veszi át a szót egy újonnan érkező vevő.

Imruska érzi, hogy be kéne zárni a tudományos szimpóziumot, mert így nem megy a bolt, de a telepi asszonyok csak nem engedik. "Ifiasszonyok, szombat dél van, mindenki szépen menjen haza. Mi ezt úgysem tudjuk megoldani. Menjenek főzni a húslevest az uruknak. Sört ne felejtsenek el vinni" - mondja Imruska. - Mi vagyok én, esélyegyenlőségi kormánybiztos? Majd jövő héten folytatjuk. S az asszonyok odakint folytatják. Isten áldja őket - mondom magamban.

Kívülrõl százforintos bolt, belül esélyegyenlõségi hivatal