A cikk mondanivalója (némileg sarkítva) úgy foglalható össze, hogy a 40-50 hektáros területeken gazdálkodó "dörzsölt" pályázók egy ügyes trükkel most a mit sem sejtő állam által felkínált ingyenpénzből húznák el üzemeik agóniáját egy-két évvel. Ahelyett, hogy már ma eltűnnének, és átadnák végre a terepet a gazdasági szempontból racionális, versenyképes, európai színvonalú nagyüzemeknek. Ezeknek a minden hájjal megkent embereknek ugyanis eszük ágában sincs gazdálkodásukon változtatni, csupán a szemtelenül magas támogatások érdeklik őket, amit a szintén mit sem sejtő adófizetők zsebéből húznának ki.

A valóságban szó sincs például ingyenpénzről. A környezetkímélő gazdálkodó a hagyományos termelési feladatokon túlmenően többletfeladatokat vállal, amelyek pluszköltséget jelentenek. Ezeket kapja vissza (az állammal kötött ötéves szerződés alapján) az agrár-környezetgazdálkodási kifizetésekből. A talajt kímélő, kevesebb vegyszert alkalmazó, nagyobb odafigyelést igénylő, a természetes élőhelyeket megőrző gazdálkodási rend ma még rövid távon drágább. A többletforintok a többletköltségekre mennek el, csak egy kisebb hányad marad meg - jó esetben - prémiumként, mellyel az EU-ban ösztönözni kívánják a környezetbarát gazdálkodási rendre való áttérést. Ugyanis rájöttek, hogy ez minőségileg jobb termékeket eredményez, csökkenti az ésszerűtlen túltermelést, több embernek ad munkát, és segít megőrizni a természeti erőforrásokat. Egyszóval ez az európai jövő. Ügyes trükkökre, az állami és EU-s pénzek "kiszivattyúzására" már csak azért sincs mód, mert az ilyen, magasabb színvonalú gazdálkodást vállaló termelőnek hármas ellenőrző rendszeren kell keresztülmennie: adminisztratív ellenőrzésen, a műholdas fotók alapján történő ellenőrzésen és az esetek egy részében helyszíni ellenőrzésen.

Szanyi Tibor, korábban a vidékfejlesztésért felelős államtitkár, az ágazat belügyeit ismerő szakember úgy fogalmazott, hogy Magyarországon az agrártámogatások összegének 90 százalékát száznál kevesebb ember "teszi el". Igaz, az EU egészében sem sokkal jobbak az arányok: az ágazatban érintettek 20 százalékának jut a pénzek 80 százaléka - mondja (FigyelőNet, 2004. december 2.). Aligha lehet kétségünk afelől, hogy a Kun István cikkében vizionált "irdatlan" drága, automatizált sertéstelepek és a kétmillió állat levágására alkalmas vágóhíd leendő tulajdonosai ebből a körből fognak kikerülni, és nem a "dörzsöltek" közül. Ezeknek az ügyes, okos, felvilágosult és végtelenül európai gondolkodású vállalkozóknak már érdemes odaadni az állami támogatást, hogy azt a "versenyképes" üzemméret kialakítására fordítsák.

A kisebb földeken ügyeskedő "dörzsöltek" pedig tűnjenek el a színről. Semmi szükség arra, hogy a környezetkímélő termelésből kikerülő magas beltartalmi értékű és alacsony növényvédőszer-tartalmú (ne adj' isten, vegyszermentes), jóízű növényi és állati alapanyagokat helyben dolgozzák fel kisebb, de versenyképes üzemekben. Ezáltal biztosítva nem csupán a gazda, de a faluban vagy a környéken lakók által üzemeltetett feldolgozóüzemek megélhetését is.

A tömegtermékek (átlagos vagy gyenge minőségű gabona, hús, tej, tejtermékek stb.) piaca Európában a kisebb gazdálkodók számára valóban bevehetetlen. A 2004-es jó termés miatt Európában a gabona ma eladhatatlan, vagy csak nagyon nyomott áron veszik át - ez jól jelzi a szántóföldi növénytermesztés felfuttatásában reménykedő agrárpolitika perspektíváit. Igazi esélye a piacon a különleges minőségű, egyedi termékeknek van. De hát a vidékfejlesztés éppen erről szól! Arról, hogy kevesebb vegyszerrel és műtrágyával, a természetes folyamatoknak nagyobb teret adva, a tájak biológiai változatosságát (fasorokat, vízfolyásokat, természetes élőhelyeket stb.) megőrizve vagy növelve termeljenek magas minőségű élelmiszereket. A falusi turizmus is csak egészséges tájra és termelési rendre építhető.

Persze lehet, hogy van, akit jobban vonzanak a hígtrágyatavak, a teljesen automatizált vágóhíd és a barakkokba zsúfolt sertéstelep, mint a patakok és a természetes tavak. Az automatizálás, a korszerűsítés, a kisebb földterületek egyesítése 500-3000 hektáros táblákba nemcsak a természetes, de az emberi élőhelyeket is megszünteti. Ezek műveléséhez vagy az automatizált sertéstelepekhez már nincs szükség ugyanis a tájat ismerő és nagy tudású gazdákra, csupán néhány traktorosra, gépkezelőre. A monokultúra jegyében "faltól falig" felszántott földek sem csak a turistáknak visszataszító, de a víz- és szélerózió, a vegyszerek használata révén hamar tönkreteszik a talajt, a mezőgazdasági termelés elsődleges forrását.

A nagyüzemi termelés gazdaságosságával érvelni súlyos tévedés. A mezőgazdasági termékek és élelmiszerek európai és világpiacán ugyanis nem annyira a termelők, mint az állami támogatások és a lobbierő versenyeznek. Közismert, hogy az EU a költségvetésének több mint a felét költi arra, hogy a szántóföldi növénytermesztés és az állattartás tömegtermelését finanszírozza, majd a túltermelésből származó gyenge minőségű árut dömpingáron elhelyezze a világpiacon, vagy közraktározza. A versenyképességet az határozza meg, hogy ki mekkora támogatást képes megszerezni. Ez pedig nem hatékonyság és ésszerűség, hanem lobbierő kérdése, s ebből - kétségtelen - a kis és közepes gazdáknak kevés van. Ezért kellene elpusztítani őket? Nem lenne egyszerűbb egy - az agrárköltségvetés egészéhez mérten elenyésző öszszegből - esélyt teremteni, hogy a saját lábukon is megálljanak? Ezek a gazdaságok ugyanis a támogatás összegéhez képest óriási társadalmi hasznot hajtanak. Ezt ismerte fel az EU, amikor elkezdte mezőgazdasági politikájának reformját, melynek során a hangsúly fokozatosan átkerül a tömegtermelésről a vidékfejlesztésre.

Egyébként az FVM nemcsak az agrár-környezetgazálkodástól csoportosítana át nyolcmilliárd forintot, hanem a teljes nemzeti vidékfejlesztési tervből összesen 14 milliárdot. Többek között az Európai Unió környezetvédelmi, állatjóléti és higiéniai előírásainak való megfelelést támogató pénzből is elvenne, amire 2005. április 30-ig lehetett volna még pályázni. Hogy értsük: azoktól a vidékfejlesztési intézkedésektől vonnának el pénzt, amelyek a sertés- és baromfitartókat segítenék felkészíteni az új követelményekre.

Az átcsoportosítás ellen nemcsak az ellenzék, de a kormánypártok képviselői, a gazdák érdekképviseletei és társadalmi szervezetek is tiltakoztak. A kérdés most már csak az: kinek áll érdekében, hogy a vidék és a mezőgazdaság gerincét jelentő kis és közepes gazdaságok eltűnjenek, és akár egymillió ember elveszítse megélhetését? Az ő sorsuk persze nem (csak) ezen a 14 milliárdon múlik, hanem azon, hogy lesz-e Magyarországon végre vidékfejlesztés. Soha nem lesz, ha azt a logikát követjük tovább, amit Kun István cikke sugall, és amit a földművelésügyi tárca igyekszik érvényesíteni. Maradnak a nagyüzemek egy szűk befektetői csoport kezében. Marad néhány traktoros és vágóhídi bérmunkás, de gazda már egy sem. Lehet belőlük városokba áramló bérmunkás- és munkanélküli-sereg. Azokból az emberekből, akik - ha csak egy kis időre felfüggesztenék az őket sújtó állami intézkedéssorozatot - képesek lennének önállóan, büszkén, versenyképesen és környezetkímélő módon gazdálkodni, mindannyiunk hasznára. Csak egy cseppnyi esélyt kívánnak, amit Európa tálcán tesz elénk, de az agrárkormányzatnak nem kell. A Kun István által áhított, másfél évtizede halogatott, jövőbe mutató mezőgazdasági szerkezetváltásra most lenne lehetőségünk, de mi a múltba vágyunk: nagybirtokrendszerre, zsellérekre, kitántorgókra és eladhatatlan gabonahegyekre.

Ezt nevezzük a közpénzek hatékony és ésszerű elköltésének?

A szerző közgazdász, a Védegylet munkatársa

- Sajnálom, de csak akkor léphet be, ha igazolást hoz az önkormányzattól, hogy ön õshonos, nem tájidegen kártevõ, és egy hónaposnál nem régebbi orvosi papírja van arról, hogy nem áll vegyszeres kezelés alatt