A kétfajta zsarnokság eszmeileg különbözött ugyan egymástól, de mindegyiknek nagy szüksége volt olyanokra, akik a diktatúra belső stabilitása érdekében a lakosságot megfélemlítő belügyi és titkosszolgálati szervezeteket működtették. A pártállamban is ezek tagjai biztosították, hogy a rendszerrel szembeni ellenvélemények megnyilvánulását (beleértve az egyházi életet) így vagy úgy, de az alapvető emberi szabadságjogok semmibevételével üldözzék, marginalizálják. Ennek a mechanizmusnak a közvetlen fenntartói idővel egyre inkább olyanokból kerültek ki, akik a bolsevizmus eszmei gyökerei iránt valójában közönyösek voltak. Egy bornírt, sajátosan privilegizált helyzetben levő szakmai csoportot alkottak, akiknek a puszta totális hatalom, annak fontossága és tisztelete volt és maradt máig a lényeg. Nem ők irányították a kommunista diktatúrát, ők ennek csak a kötőanyagai voltak.

Már a rendszerváltást megelőző években hozzákezdtek, hogy belügyi tevékenységi körüket s speciális helyzetüket átmentsék. Ezt szolgálta a rendszerváltó politikai elit megtévesztése. A magyar demokrácia veszélyeztetettségének a jele, hogy e megtévesztésnek az elit egy része áldozatul esett.

Elhitették, hogy a titkosszolgálatok a totalitárius rendszerekben ugyanolyan szerepet töltenek be, mint a demokráciákban. Legitimnek állították be, ha egy zsarnoki rendszer a megfélemlítés céljából titkosszolgálatot működtet. Hogy ez a szerep csupán "szakmai", s ezért a demokrácia titkosszolgálata joggal alkalmazhatja ugyanazokat az embereket, mint a pártállami zsarnokság. Mintha a titkosszolgálatok a Kádár korban nem a társadalom totális ellenőrzésének, hanem a "normális" rend- és államvédelemnek az eszközei lettek volna, s amit tettek, a maga idejében nem volt ellentétes a törvényekkel, tehát "természetes" volt. Mintha semmiféle nemzetbiztonsági (és erkölcsi) kockázata nem volna annak, hogy azok, akik korábban titkosszolgálati eszközökkel harcoltak a demokratikus gondolkodók és a nyugati demokráciák ellen, ma is titkosszolgálati beosztásban a demokrácia szolgálatában tevékenykednek. Ezzel lényegében kétségbe vonják a demokrácia és a diktatúra, ezen belül a mai Magyar Köztársaság és a szovjetcsatlós Népköztársaság titkosszolgálata közötti különbséget. Elkenik a pártállami rendszer elnyomó jellegét, legitimálják azt, ami benne a velejéig demokráciaellenes volt.

Elhitették, hogy többségük derék ember, aki a haza érdekében dolgozott - holott a zsarnokság érdekében tettek meg mindent, a haza ettől jóval odébb van. Mert olyan nincs, hogy a haza védelmében kell beszervezni fenyegetéssel besúgók tízezreit, akiknek szomszédjukat, barátaikat, a magyar szellemi élet tagjait kell megfigyelniük. Gyalázat, hogy a nyugati demokráciák elleni pártállami doktrína belügyes védelmét a haza ügyének állítják be, holott ez csupán a politikai rendszer céljait szolgálta. Ezzel továbbra is azt a Kádár kori aljas rágalmat sugallják, hogy mind a kivégzett Nagy Imre és társai, mind pedig az 1945 utáni magyar emigráció tagjai hazaárulók voltak. Holott hazaáruló az a titkosszolgálati garnitúra, amely minden "szakmait" megtett, hogy a nyugati demokráciák és Magyarország között szakadék legyen. Árulkodó, hogy a Belügyminisztériumban a rendszerváltás évéig (1989) voltak szovjet tanácsadók.

A rendszerváltó politikai elit felelőssége, hogy többsége elfogadta: a titkosszolgálat saját apparátusi érdekei határozzák meg, mi kerüljön nyilvánosságra azokból az iratokból, melyek a diktatúra idején keletkeztek. Több mint egy évtizeden keresztül elérték, hogy kiszorítsanak minden civil ellenőrzést, és érdemben ők - és csak ők - határozhassák meg, milyen belügyi dokumentumokat adjanak át a történeti levéltárnak. Megtévesztő módon arra hivatkoznak, hogy ha ezek a dokumentumok nyilvánosságra kerülnek, az alapjában véve erkölcsileg is ártatlan embereket fenyegetne. Holott a civil ellenőrök se hülyék, és azt, aki netán Erdélyben a magyarokat üldöző Securitatéről közölt adatokat, ők se adnák ki. A többi dokumentum hozzáférhetősége semmiféle jogi megtorlással nem jár, erkölcsi értelemben pedig mindenki ártatlan, aki azóta szembenézett akkori önmagával és megbánta egykori cselekedeteit. Ez a szembenézés és megbánás azonban csak akkor ér valamit, ha a szabad nyilvánosság keretei között valósul meg. A titkos iratok kezelésének eddigi szabályozása azt akadályozta meg, hogy a magyar társadalom szembenézhessen saját közelmúltjának történetével.

Most, hogy a besúgók, és főleg, hogy tartótisztjeik ügye megint nyilvános felülvizsgálat tárgya, mindazok, akiknek az eddigi nyilvánosságellenes szabályozás az érdekük, ellentámadásba lendültek. Elhangzott olyan arcátlan állítás is titkosszolgálati tisztek részéről rádióműsorban, hogy 1963 után nem is voltak koncepciós perek, a társadalom és a hatalom között nem is volt különösebb ellentét, és azt a kevés másként gondolkodót, aki nem értett a szóból, valójában ők védték attól, hogy nagyobb bajuk ne essék. Holott teljesen másról volt szó: a korábbi, brutális megtorló szakasz után a késő Kádár korban a teljes társadalom volt már annyira megfélemlítve, hogy föl se vetődhetett a rendszerrel szembeni nyílt szembeszegülés. A titkosszolgálat tartotta fenn azt a közvélekedést, hogy semmit sem lehet tenni, mivel mindenről és mindenkiről mindent tudnak. Ez ugyan nem volt igaz, de a tudata elég volt ahhoz, hogy a felszínen kialakuljon a legitim kádári konszolidáció képe.

Figyelemre méltó, hogy ez az ellentámadás nem azon az eszmetörténeti szinten folyik, amelyen legitim lenne, hanem azon, amelyen a pártállami rendszer alapvetően aljas és hatalommániás működése érvényesült: a titkosszolgálati szinten. Ennek oka egyszerű: azok többsége ugyanis, akik az eszmék alapján támogatták a pártállamot, előbb vagy utóbb több-kevesebb sikerrel megpróbáltak szembenézni világmegváltó politikai káprázatukkal, mely miatt ideig-óráig a rendszer hívei voltak - és ezért ma legfeljebb néhányan képviselik a burkolt pártállami revizionizmust. Azok viszont, akik a puszta elnyomás fenntartóiként, belügyes, titkosszolgálati pozícióban működtették a diktatúra kifejezetten politikai elnyomásra szakosodott intézményét, máig azt a felfogást képviselik, hogy ennek az intézménynek a zsarnoki gépezetét szolgálni nem csak törvényes dolog, de erkölcsileg sem kifogásolható. Szembenézésről cinikus körükben nincs szó, mert ehhez hiányzik bennük a mentális készség.

Vannak államok, melyekben ezek a "szakmai" körök a pártállam bukása után a hatalmukat is át tudták menteni: Milosevics idején kiszolgálták a vesztébe rohanó legvadabb szerb nacionalizmust, a meciari Szlovákiában és Iliescu Romániájában is sokáig megőrizték aktív politikai befolyásukat, Lukasenko Fehéroroszországában pedig ma is az antidemokratikus rendszer fenntartói. Magyarországon a politikai kultúra fejlettsége megakadályozta ezt a folyamatot. Kérdés, hogy meg tudjuk-e akadályozni a történelmi szerecsenmosdatást is? Kérdés, hogy áldozatul esünk-e annak a populista demagógiának, hogy a volt titkosszolgálati dokumentumok civil ellenőrzése és ezen alapuló szabad hozzáférhetősége felesleges ellentétek szításához, a társadalom megosztásához vezet?

Ezeket az ellentéteket valójában azok szítják, akik akadályozzák a szabad nyilvánosságot. Ennek hiánya éppen a titkosszolgálat, s rajta keresztül a politikai méregkeverés számára biztosítja az információs monopóliumot. A titkosszolgálati "szakmai" kör által féltve őrzött dokumentumok segítségével - hogy, hogy nem - a magyar demokrácia szégyenére az elmúlt 15 évben furtonfurt sor került arra, hogy az éppen hatalmon levő politikai erőknek kényelmetlen személyeket ellehetetlenítsék (Medgyessy Pétertől Pokorni Zoltánon át Szita Károlyig sorolhatnánk a példákat). A titkosszolgálati múlt információival való aljas politikai játszmáknak csak a teljes nyilvánosság vethet véget.

A szerző író