Sportszatyrunk dugig: minden benne van, ami mozdítható és mosható. Galambszürke faliszőnyeg, kifakult pehelypaplan, színehagyott, frottírtörülköző, sátorlap, akciós kék-fehér csíkos pizsama, féltett kincsünk, egy múzeumi relikvia: sárga-barna kockás NDK-s pléd, ágytakaró, gyapjú- és rongyszőnyeg, bordó tolldzseki, fehér egyenfüggöny, mélykék sötétítő, vörös azbesztkesztyű konyhai balesetek ellen, kitérdelt mackóalsó, hamisított Nájki-felső.

A csupa üveg portálon át látjuk, hogy jókor érkezünk. Nincs előttünk senki. Mintha kihalt lenne a bolt. Hamarosan megoldódik a rejtély. Szombat délután van, ilyenkor zavarják le az aszszonyok férjüket a mosodába. Az egyórás várakozást - félóra mosást, félóra szárítást - nettó egyórás sörözés váltja ki, naná, hogy a szomszédos Jutkában - tudjuk meg vendéglátónktól, aki nyugodtan indulhatna a "Milyen lesz Görbicz Anita nagyi korában?" című hasonmásversenyen. A kézilabda-világsztár lakótelepi alteregója olyan zundert csinál, hogy csak na. Mint az igazi, az ukránok ellen. Csiribí-csiribá, s a szürke textiliák már lebbenek is, bele a diszkréten surrogó gépbe. "Anita" nyakon önti a mosószertartályt egy műanyag pohárnyi Persil kolorral, hadd szóljon.

Na, de előbb a zsetonok. "Nem fogadunk el készpénzt, jobb a békesség, minket nem lehet csak úgy kirabolni" - kapunk újabb bizonyítékot arra nézvést, hogy lakótelepünk már közbiztonságilag sem a régi. "Ha valaki sporttáska nélkül akar bejönni, akkor gyanakodni kezdek, jobban odafigyelek. Nyáron meg, amikor a Stop Mini ABC vagy a posta előtt söröznek, inkább becsukom az ajtót, megy a légkondi, s előbb szemügyre veszem, ki akar bejönni". Hiába, na: lehet, hogy a hely szelleme is kísért. A "mi kis mosodánk" helyén korábban ékszerbolt volt, "ami nem egy életbiztosítás", a "postát meg minden hónapban egyszer kirabolják, hiába, hogy száz méterre van a templom". "Mindig benne vannak a tévében." Közben "Anita" kefírt kanalazgat, narancsot eszik hozzá. Ez "tiszta Amerika".

Amíg várakozunk, röpke lapszemlét tartunk az asztalon heverő színes újságokból. Ráérünk, és az egyik hetilapban kitöltünk egy tesztet: kiből lehet isten vagy istennő az ágyban. Na, de jöjjenek a címlapsztorik: "H. Judit majdnem felakasztotta magát". "D. Zsuzsa majdnem férjhez ment". "Anita" pedig kommentál: "Ki a francot érdekel, hogy majdnem férjhez megy-e vagy nem? Engem, biztos nem, az én férjem két éve halt meg. Itt maradtam, egyedül. Szerencsére vannak az unokák. Most olvasom, hogy márciusban átlag 23 ezerrel több nyugdíjat hoz a postás. Hát, én nem tudom, hogy jön ki ez az átlag. Ha nekem hatvanezer lenne a nyugdíjam, biztos nem lennék itt a mosodában. Én a kefirt is kartonnal veszem a plázában, ami ott negyvenhárom, az a kisboltban kilencvennyolc. Hülye, azért nem vagyok" - magyarázza "Anita", mintha reklámszöveget mondana.

Közben kiveszi a többi gépből a megszáradt holmikat. A zoknikat színük és méretük szerint szortírozza, majd egymásba gyűri őket. "Hát ez meg mi lehet?" - mutat felénk egy fehér meg sárga-fekete alul-felül nyitott zsákszerű valamit. Passz. Feladjuk. Fogalmunk sincs. De hamar megoldódik a rejtély. Kisvártatva jön a textília tulajdonosa, és elmagyarázza, hogy ezek bizony lábszárvédők. "Aha, most már értem" - nyugszik meg "Anita". S amikor a vendég elbúcsúzik, megtudjuk, hogy a srác táncos, de azért "Anita" szereti, "mert rendes gyerek".

Megint jönnek, kopogtatnak. Melós külsejű gyerekek hozzák az olajos munkaruhájukat. "Öngyújtó, papír zsebkendő ugye nincs a zsebben?" - kérdezi sokat tapasztaltan "Anita". Nincs. "Szárítást is kérnek?" - Nem, nincs nálunk annyi pénz - felelik a srácok.

Mi pedig búcsúzunk a mi kis mosodánktól meg "Anitától". "Ma korábban zárok, - mondja, mert mindenki az Erdei Zsolt-meccsre készül. Különben is, egész vasárnap én leszek a boltban."

Tiszta Amerika