Csakhogy a nevek olvastán az az olvasó benyomása, hogy ha bizonyos téglákat esetleg utólag kalapáltak is be, attól még a fal valószínűleg valódi. Előhívja az érzést, amitől mindig is tartani kellett: a valóság nem úgy működik, mint azt a Pink Floyd nagy világrendszerváltó koncertje ígérte 1989-ben Berlinben. Ott zeneileg is egy mozdulattal döntötték le a Falat. Ez azonban túl nagy építmény volt ahhoz, hogy ne kelljen a kisebb-nagyobb omlások miatt húzni a fejünket még így, 15 év múltán is.

E ponton félő azonban, hogy az olvasóban rögzül a mozdulat, az új és új téglák nevei elől visszakapott-visszarettent ember képe, s ez fixálja a kérdést is: miért nem közöljük a 219 név közül a legismertebbeket. A magunk számára egy másik kérdést is fel kell tennünk: ha nem kellene biztosan elvesztett perektől tartanunk, megírnánk-e, kik szerepelnek abban a névsorban, amelynek közzétevője azt állítja, hogy Németh Miklós egykori miniszterelnök nevezetes papírját húzta elő valamilyen fiókból?

Adjunk-e igazat Boross Péter volt miniszterelnöknek, aki szerint a névsoroknak a szemétkosárban a helyük, mert csakis jogilag rendezett eljárásban lehet ilyen súlyú váddal kiszolgáltatni valakit a nyilvánosságnak? Vagy engedelmeskedjünk szakmánk alapszabályának, amely szerint mindazt, ami meggyőződésünk szerint fontos és az emberek elé tárható, azt éppen mi végképp nem zárhatjuk el előlük? Egy sor névnél ráadásul ellenállhatatlanul tör rá az emberre a megvilágosító aha-élmény.

Tisztátalan ügyben nincs tiszta válasz. Ha a névsort - benne egy sor püspök, vezető egyházi méltóság és jó néhány újságíró, művész, közéleti szereplő - közöljük, biztos, hogy számtalan méltatlan helyzetet is előidézünk. Nem tudunk helytállni minden egyes névért, pláne az egész listáért. Azt sem tudjuk, hogy miért éppen most került elő ez a névsor, amelynek létéről régóta lehet tudni. Most, amikor hónapok választanak el egy minden eddiginél nagyobb nyilvánosságot ígérő ügynöktörvénytől. Üzenhetik azt a közzétevők, hogy ha a politikusok felnyitják a zsilipeket, az információáradat alapintézményeket, alapembereket sodorhat el. De azt is mondhatja a nevek tudója, hogy nem érdemes kényeskedni, pontoskodni, alkudozni, mert előbb-utóbb úgyis minden kijön. És lám, itt az előbb. Akármelyik változat is érvényes, nem sugall több tisztaságot és becsületességet annál, amivel annak idején - feltételezem - a beszervezésekkor éltek. Csak ezúttal társadalmi kényszerhelyzetet teremtenek - megint egy jobb ügy érdekében. Taszító a megoldás, amennyiben taszító és igen, büdös minden élő organizmus, ha túl közel hajolnak hozzá. Ha élve boncolják. Csakhogy olykor muszáj ezt tenni. Például betegség esetén. Diagnosztizálni, feltárni a gócot és eltávolítani, a gyógyítás örök szabálya ez - mondják. Ám a mozdulatok, a szagok mostanság legalább annyira emlékeztetnek koncolásra, a belső szervek kiforgatására, mint a bajok sebészi feltárására. De lehet, hogy csak az időutániság kelti ezt a képzetet. Az, hogy a fekély már nem műthető a szokott módon. Politikai exhumálás - nem szép, de tanulságos művelet. Szakembernek. Civilnek inkább gyomorforgató.