Megújuló és kockázatmentes energiaellátás, tiszta levegő, alacsony villany- és gázszámla. Ki ne szeretne olyan országban élni, ahol mindez lehetséges, és melyik kormány ne szeretne ilyesmivel büszkélkedni? Az Európai Unió egyelőre (ebben is) távol esik Meseországtól, ám azt már időben elhatározta, hogy nem kíván Kína sorsára jutni. A világ legnépesebb államában az energiaellátás háromnegyedét ugyanis a szén adja - mégpedig komoly fejlesztés eredményeként, ezért ez büszkeség tárgya! -, emiatt viszont a világ tíz legszennyezettebb nagyvárosából kilencet kínaiak laknak.

Az EU arra törekszik, hogy 2010-re a megújuló energiahordozók (víz, szél, biomassza, geotermikus energia) arányát a teljes termelésen belül 12 százalékra, az áramtermelésben 22,1 százalékra emelje. Ez lényegében duplázást jelent. Magyarország - ahol az áramtermelésből a paksi atomerőmű komoly szeletet hasít - éppen fordított arányban szeretné feljebb tornászni magát. Az áramban - a Brüsszelben szorgalmazott 11,5 százalék helyett - 3,6-et vállalt (0,7-tel jelenleg sereghajtó), az egész termelésben pedig a 3,6-es arány megkettőzését.

Miért kell, és hogyan lehet ezt teljesíteni? Az Európai Bizottság nemrég ugyan engedélyezte, hogy Németország 2,7 milliárd euróval támogassa a szénbányászatot, de inkább szociál-, semmint energiapolitikai, pláne nem környezetvédelmi megfontolásokból. A hagyományos energiahordozókat talán dédunokáink sem fogják látni - bár éppen a háromszáz évre elegendő szén áll közülük a legjobban, míg a kőolaj talán emberöltőre elég csak. Eközben az unió az egyik fő szorgalmazója a károsanyag-kibocsátás úgynevezett kiotói céljai végrehajtásának, és egyoldalú, részben keleti, részben norvég importfüggőségét is csökkenteni szeretné.

Ami a megvalósíthatóságot illeti, egységes minta az EU-ban sincs, és a különféle megújuló energiaforrások racionalitását a földrajzi adottságok is befolyásolják. Az unión kívüli Izland és Norvégia az áramban teljes egészében megújuló forrásokra támaszkodhat, de alighanem érdemes földrajzkönyvet beszereznie annak, aki Svédországot napelemekkel, Ciprust pedig gejzírek munkára fogásával próbálná bevilágítani. A látszat csal: Hollandiában, a szélmalmok országában valójában igen alacsony az ilyesfajta termelés százalékos aránya, Ausztriában viszont feltűnés nélkül eldolgozgatnak az áram több mint háromnegyedét biztosító vízerőművek. Külön csoportba kell sorolni az atomerőműveket, amelyek két EU-tagállamban (Franciaországban és Litvániában) a villamosáram-termelés háromnegyedét, további kettőben (Belgiumban és Szlovákiában) pedig több mint a felét biztosítják.

Arra nézvést is különféle modelleket alakítottak ki, milyen jogi segítséggel tudja az adott tagország teljesíteni a vállalást. Van, ahol az ártámogatásra esküsznek (németek, franciák, osztrákok), másutt a "zöldkártyára" (belgák, britek), megint másutt a befektetőknek járó adókedvezményekre (finnek) vagy a tenderezésre (írek).

Magyarországon a szakértők szerint ötszörösére kellene növelni a "zöldáram" termelését ahhoz, hogy 2010-re meglegyen a 3,6 százalékos arány. Ez több milliárd forintos állami támogatást igényel. A már említett földrajzi adottságok a kormányzati álláspont szerint nemigen kedveznek a szél-, a nap- és a vízenergia hasznosításának (lehetséges ugyan, de nem gazdaságos, illetve nehezen térül meg), annál nagyobb lehet viszont a tere a biomaszszának. Ez azonban - mondják szakértők - ökológiai szempontok miatt nem a fakitermelésre kell hogy épüljön (mert például "lecseréli" az erdők lassabban növő őshonos fáit, a tölgyet, a gyertyánt), hanem a jórészt kihasználatlan mezőgazdasági-erdészeti hulladékokra. Ahogy a "mezők szemete" régen a szegények fűtőanyaga volt, a jövőben a gazdagoké lehet. Alulmarad a hazai biomassza